Shaw-Han Liem Kanadában éli mindennapjait, de megsejthetjük, hogy ázsiai vér bugyog, csörgedezik ereiben, nyílt sebei mentén. Egy személyben alkotja 2001 óta az I Am Robot and Proud formációt, illetőleg élő produkciók esetén kiegészül Jeremy Strachannal, Gus Weinkauffal és Simon Osborne-nal, és el kell mondjam, rengeteget turnézik. Eddig három nagylemezzel mutatta meg magát, amik egytől egyig a szintetikus pop zene mesebeli képviselői. Már első hallásra kérdés nélkül megállapíthatjuk, hogy akusztikus hangszer nem kapott helyet a komponálásban, de nem bánkódunk miatta, ugyanis irdatlan jó muzsika, kellően vicces, nem szabad teljesen komolyan venni, kicsit nintendo feeling, de azért nem az a Puss-os elmeháborodott pittyegés, annál több sávban folyik a művelet, döntően valami elcseszett szintetizátor téma, számítógépes utánkeveréssel. Jójó, azért nem kell hanyatt esni sem, mert ha huzamosabb ideig (tényleg sokat) hallgatjuk, 91%, hogy valami maradandó, vagy hosszú lefutású szellemi torzulás alakul bennünk a monoton, maratoni, újraértelmezett supermario tónusoktól. A lentinél, van újabb album is az Uphill City (Darla Records, USA, 2008), de én mégis inkább emezt ajánlanám, lényegesen jobbnak, barátibbnak tartom, mint a leszármazottat, a kistestvért, ugyanis egy varázslatos mesevárosba kalauzol minket Liem Úr, és még pont nem túlpulzatíve elektromos. "songs from tiny pieces"
I Am Robot and Proud - Grace Days
(Catmobile, UK, 2003)
