Ismét egy igazán friss lemez, ezév február végén került a boltokba a The Whitest Boy Alive legutóbbi kiadványa. Hogy mi ez a banda? 2003-ban születtek meg, és azóta folymataosan csiszolódnak, indulva ez elektronikus tánczenéből, elérkezve oda, ahol most vannak, az indie egy muzikális, danolós, jazzel fertőzött, funkos színfoltjába. Olyasmi Vampire Weekend, kiegyensúlyozottabban énekelős. A négytagú csapat, a következő muzsikusokat tudja magában: a méltán népszerű, Kings of Convenience tag, a norvég Erlend Øye (ének és gitár), Marcin Öz (basszgitár), Sebastian Maschat (a dobok) és Daniel Nentwig (szinti: Crumar és Rhodes típusú). A számos LP, EP, bakelit és egyéb kiadvány mellett ez a második nagylemezük. A stílus az tényleg nagyon vidám, Øye hangja páratlan, karakteres, éneklésre van kitalálva, remekek az alapok, jól kihallhatóan élő muzsika, kedvünk lenne rögvest elmenni az általuk prezentált koncertre. Négy igen beteges külsejű tag csinálja az egészet, és, hogy ha sorra külön-külön koncentrálunk hangszerenként a taktusokra, témákra, mindegyik önállóan is annyira kerek, hogy nem kérdés, hogy fedésben még frenetikusabbak lesznek, lettek: a basszus meghatározó duruzsolása, a cinek ritmusadó találkozása... Nyugalmas világba, úton vakációra, gondoktól mentesen a volán mögé, a napsütésbe varázsolja a hallgatót, élményzene az sicher (ejtsd: ziher), de lehet, hogy csak azért mert Mexikóban rögzítették. Itt a Dead End, oké?
(Asound/Bubbles, UK, 2009)
