Ohó, micsoda restanciánk van. Egy igazi popzene-világ béli csapat idei megjelenése maradt ki (ezidáig) a repertoárból, holott már több mint egy hónapja, sőt, hallgathatjuk, pörgethetjük legújabb hanganyagukat. Az indie vonal egyik alapító méneséről, a Skóciában székelő, négytagú Franz Ferdinand-ról lesz szó. Nevüket hogy-hogy nem, Ferenc Ferdinánd főherceg ("...Ferenc Ferdinánd is volt király..") ihlette, innen ered a kísérteties fonológiai hasonlatosság is. Én nagyon nem vagyok egy megrögzött FF fanatikus, így egyben magamnak is, egy pár szóban róluk. A tagok: Alexander Paul Kapranos Huntley (ő énekel), Nicholas John McCarthy, Robert Hardy és Paul Robert Thomson, akik mind, a banda megalakulása előtti időkbe visszanyuló zenei pályafutással bírnak, így minden bizonnyal kellőképpen kvalifikáltak is, bejáratottak, begyakorolták már magukat. Lévén egy felkapott formáció, temérdek mennyiségű biográfia áll a kedves tudni akaró rendelkezésére a világhálón (kezdésnek a banda három honlapját javasolnám), így azok kivonatolásától, itteni ismertetésétől most közös konszenzusunk eredménye képpen eltekintünk, aki igényli, az Andersen-i magasságokba ültetett, megható, ám tanulságos históriák hadait olvashatja róluk. Annyit tudni kell, hogy ők mind a négyen nagyon ügyesek, egy csomó skót bandában megmutatták már, hogy merről fúj a szél, és egyben azt is, hogy merre, kipróbálták magukat még anno külön is, különböző stílusokban, ilyesmik, míg végül katartikus interferenciájuk eredményeként 2003-ban össze/megalakultak. Akkor, és most is a Domino Rec. kiadó jegyét viselték magukon. Az eltelt hosszú évek során, különböző méretű, kör alakú hanghordozók sokaságát szórták el maguk mögött, és köztük két nagylemez is akadt. Ez most tehát a harmadik. Számomra a rádióban sugárzott slágernótákon kívül, nem sok ismeretem volt a csapattal kapcsolatban, tudtam, hogy milyen zenét gyártanak, de maga a tény, hogy ennyire nagyon szeretjük őket, kissé visszataszított. Történt most, hogy birtokomba került az idei lemez, és hallgatgatni kezdtem, és azt kell, hogy mondjam, némiképpen pozitívan csalódtam. A stílus az nem lepett meg, és mivel az indie jócskán megfertőzött mostanság engem is, egészen kedvemre valónak találtam néhány tracket az albumról. A hangzás nem szorítkozik szigorúan a gitárzásra, és csúsztatott dobtémákra, egészen elektrós jegyeket is fellelhetünk a lemezen, de vannak különösen lájtos, lázadó és szerelmetes nóták is, mindamellett, hogy az ének konstans központi szerepet tölt be. A számok rettentő dinamikusak, és kellően muzikálisak, akik eddig komálták a csapatot, azok eztán sem fognak másként tenni, én ezt gondolom, de aztán lehet, hogy pont másért szerették a korábbiakat. Idén ismét idelátogatnak, a VOLT fesztiválon tekinthetjük meg őket. Itt a lemezről a fülünkkel a Send Him Away-t hallhatjuk (readeresk nem, hehh!).
.jpg)
(Domino Recording Company Ltd., UK, 2009)
