Nagy-Britannia dús legelőin érlelődött ez az újkeletű formáció, akiknek első albuma idén került a lemezboltok polcaira. Zenéjük számomra a nujazz egy típusos példájaként jelenik meg, amint a teljes mértékben élő jazzelés mutatkozik kortárs színekben, Afriaka érzetű tónusokkal, rockos gitárzással, hiphopoos ütemeléssel fűszerezve. Ők a Stonephace. Larry Stabbins fuvolista, orgonista, szaxofonátor az egyik alapító, gitárosuk, a Portisheadben is tevékenykedő Adrian Utley, a basszusok és mélyek felelőse Jim Barr, Helm DeVegas az akusztikus gitárt és a billentyűs szakosztályt ostromolja, Krzysztof Oktalski (a másik őssejt), az egykoron dnb producerként is felcsillanó mágus pedig a hangszínek, zajok, szintetikus identitás megszólaltatója. A korongon vendégmuzsikál még Guy Barker, a trombita és fúvóshangszerek nagy ismerője. Az utóbbi vonal, vagyis a tombita, és a aerofonok, erős fölénnyel határozzák meg a zene milyenségét, karakterét. Az elektronikus vonal olykor erőszakosan emelkedik az akusztikus fölé, kibújik és rááll a trombita, a dob, és a gitár vállára üvölt, és észervesszük, hogy ez bizony nem olyan mint egy szokásos sablonra építő nujazz. Egyes trackeken a gitáré, másutt a hiphopos beatelésé a kalap és a nadrág. Változatos, döntően kortárs remek ez. Ez meg a Rotor már.
(Tru Thoughts, UK, 2009)
