A Carlsten Nicolai és 坂本龍 alkotta párosról van szó. Mindkettőjük már jócskán túl van a bulizós korszakán, bátran magázhatnánk is őket akár. Az, hogy mennyire élték ki magukat, hogy mennyire megfontolt, sokatlátott zenemágusok, ez az album is kellő képpen alátámasztja; mintha a zenealkotás egy következő szintjére léptek volna, amit még csak páran értenek. Nagyon kevés hang, nagy gonddal választott frekvenciák, módszeresen hintve a légtérbe. Alva Noto aki a statikus búgás ihlette minimal jeles/egyetlen képviselője, a hangok nagy kutatója, kísérletiségével nagyban predesztinálja kedvelői számát, nem kimondottan az a széles körben elterjedt zene (többnyire zajnak vélhetnénk). Sakamoto Ryuuichi pedig ezzel szemben -és e mellett - egy japán billentyűs művészember, aki felsőfokú zenei kvalitással bír a muzikalitás számos részterületén. Mindkettőjük részt vállal a művészet más szféráiban is, mint installációk, publikációk, belső terek elrendezése, és persze mindezt természetesen a minimalizmus szolgálatában. Ezen lemez, egy kicsit hallgathatóbb a vártnál, egy újabb igényes kersztje a klasszikus/akusztikus, és a szélsőségesen nonklasszikus/nonakusztikus/nonmusic vérvonalnak: a line-in RCA kábel ujjunkkal való birizgálása, lassított etüd kíséretében. A vitorlásrepülőzés elengedhetetlen kelléke, de természetesen csak az éjjeli verziónak. A szélsebesség megfelelő, lebegünk a végtelen fekete óceánon, néhány pislákoló szentjánosbogár társaságában.
Alva Noto + Ryuichi Sakamoto - Insen
(Asphodel, USA, 2005)
