Aki ismer az tudja, hogy pont én nem vagyok az aki indie rockot hallgat, vagy eszébe is jutna. Aki meg nem ismer, az meg most megtudta. Aki meg ezen kategóriák egyikébe se tartozik, annak verőfényes februárt szeretnék kívánni. Anno nem emlékszem hogy került elém az Arctic Monkeys bemutatkozó albuma, de láttam, hogy fiatal sheffieldi srácok, gondoltam megér egy próbát. Eléggé meglepődtem. Persze jöhetnek a Babyshambles rajongók, hogy az az igazi, meg hogy a The Killers is sokkal jobb, és a srácok zenéjében semmi eredeti nincsen. Akit az ilyen értelmetlen viták valaha is vonzottak, annak ajánlom a fórumokat, esetleg a Nyugati aluljárót szombat este 11-kor. A banda arca Alex Turner, félelmetesen (az amúgy rendkívűl jó) riffekre illő hanggal, a szövegek nagy részét is ő írja. Van még itt nekünk Jamie a gitároknál, Matthew dobol, és Nick meg basszusgitározik, miután Andy elhagyta a csapatot 2006 nyarán. A címben szereplő, amúgy 2006-os album 4x-es platina lett az Egyesült Királyságban, meg nyertek vele egy sufnira való díjat. Egyébként idén jön az új lemez, 2007-ben meg megjelent a 2. LP-jük, a Favourite Worst Nightmare. Ugrálós, dombról leszaladós, napsütéses, házibuli alapnak kiváló album, ragyogó tehetségek. Csöndben vagyok már, te meg kattintassz a háromszögre. Kivánok.
Arctic Monkeys - Whatever People Say I Am, That's What I'm Not
(Domino Records,UK,2006)
