Máma az egyik, vagy talán a kedvenc francia hiphopperem a soros. A régmúlt időkben nem igazán rajongtam az efféle szövegelősen lüktető zenékért, az elektronikus hangzás sokkal jobban vonzott. Ez azonban szép lassan megváltozott és ebben jelentős szerepe volt, a szinte véletlenül a birtokomba kerülő két Oxmo Puccino CD-nek. A francia ajkú mikrofonba ritmusbeszélő Úr igen hatékonyan űzi az ipart, és a mindenkor minőségi sarjai bizony az én szívembe is belopták magukat, megszeretették velem a műfajt. Oxmo Puccino aka. Abdoulaye Diarra több mint tíz éve mondja a magáét nekünk, eddig összesen három önálló albumra rákarcolva. Számomra az első kettő volt a pálfordulás induktor, nevezetesen az Opéra Puccino (1998), és a L'Amour Est Mort (2001), ezt követte 2004-ben a Le Cactus de Sibérie, ami még mindíg hozta a korábban megszokott ritmusos, minősági hangzást. Majdan készült még két lemez, az egyik a The Jazz Bastardssal, ami ennek megfeleően egy kicsit jazzebbre vette a figurát, illetve egy másik DJ Cream kezei által. Ez utóbi kettő egy halvány árnyalattal elütött a Puccinos vonaltól, így nem ártott már egy újabb önálló anyag. Ez most hétfőn, azaz márc. 23.-án meg is jelent. A L'Arme de Paix egy muzikális alapokkal megáldott hanglemez, amin Diarra mellett Sly Johnson, Ben, Olivia Ruiz és K'naan is artikulálja nekünk mandanivalóját. A lemez egy kicsit lájtosabbra sikerült a korábbiakban, vélhetően Diarra romatikus életciklusának tudható ez be (lásd borító is), de olyanokat mint a hangja amivel beszél nekünk azt ugye nem lehetett megváltoztatni, és annak ellenére, hogy még mindig nem vagyok a francia nyelvhasználók társaságának belső embere, ezzel az albummal is megvettek. Dallamos, óvatos, kissé rnb szerű, kifejezetten játékos hiphop lemez Franciaországból. Nehéz a választás, halljuk Olivia Ruizzal feetelve a mókás közpkori Sur La Route D'Amsterdam nótát, hohó.
(Cinq7, France, 2009)
