Újból cserélhetjük zsebnoteszünket, falinaptárunkat, és miután már megszegtük nagy fogadalmainkat is, rájövünk, hogy tulajdonképpen minden ugyanolyan maradt mint tavaly, csak volt egy este, amikor alapos ürüggyel nézhettünk mélyen a pohár fenekére, és tudtuk, most nem lógunk ki a sorból, mindenki ezt teszi, és 100ával nyüzsögnek az emberek önfeledt, eufórikus zsongás közepette mindenhol, dobálják értelmet nem keresve petárdáikat, és ezreket költenek tűzijátékra, rakétára, hogy nagy valószínűséggel elszökjön a szomszéd kutyája, miközben mindenki látja, mennyire nagy urak, és úrnők is vagyunk mi (akinek nem inge, az mégjobb). Szóval boldoguljon mindenki továbbra is. Egy szó mint száz, az egyhetes pihenő idő után újból igyekszünk napról napra, egy-egy lemezzel előállni, amiről úgy érezzük méltó a hallgatásra, méltó arra, hogy a köztudatba mindinkább bekerüljék. Továbbra is igyekszünk sokszínűek lenni, még ha ez sokszor nem is látszik, és minden irányba pislogni, hogy a kedves olvasó/hallgató is pisloghassék.
Az idei első lemez semmilyen különös képességgel nem bír, nem űrlények zenélnek zokniban, és elmarad a frissesség igényének kielégítése is, habár a lemez 2008-as megjelenésű. A kiadó, egy általam igencsak kedvelt kiadó, és most nem a Libyus, és nem is a valami HoProject lesz az, hanem a Beta Bodega egyik gyermeke az Arepaz kiadó (az RL66 is az), amit esetleg Epstein kapcsán ismerhetünk már. Az úr, akiről most szó lesz: Chris Devoe, aki szóló karrierje mellett tagja az Epstein & El Conjunto formációnak is. Az úriember Amerikában tevékenykedik, elektronikus zenét játszik, meglehetősen absztrakt kísérleti jellegű, elszállós, leftfield zenét, amiben az analóg hangoktól kezdve a szintetikus ínyencségekig mindent megtalálunk. Nem dübörgős butaság, értelmetlen hadonászás, hanem inkább precíz, álomvilág béli kecses mozdulatok kiszámíthatatlanul eredeti sorozata. Jelenleg egyetlen szóló lemeze kaparintható meg (feat. Epstein, Ben Davis, Ben Lawless), amit egy kicsit talán egy óvatos Prefuse 73-hez tudnék hasonlítani, de csak ha feltétlen keresnék valami párhuzamot, ugyanis, habár ez is döntően ripityára tört ütemű, mégis sokkal lassabb tempót diktál, jóval befogadhatóbb, kevesebb türelmet igényel.
