album

Luke Francis Vibert, brit fiatalember, lemezlovas, producer, hangvezér...Neve/nevei kikerülhetetlen mérföldkövek az angol elektronikus zenében. Lehet szó zajos ambientről, pattogós dzsungel-ről, insrtumental hip-hopról vagy savas puttyogtatásról, Luke mindenben teljesen otthon van. Az évek során rendkívüli precizitással hagyta rajt kézlenyomatát a különböző stílusokon. 15év alatt, közel 18 nagylemezzel örvendeztette meg a füleket és lábakat, melyeket 6-7 különböző névvel adott ki attól függően, hogy milyen stílust takar az adott album. Legismertebb nevei Wagon Christ és Luke Vibert, de találkozhatunk vele Plug, Karrier District, Amen Andrews néven is. Természetesen a legnevesebb angol kiadókat a magáénak tudhatja. Warp, NinjaTune, Astralwerks...stb.

2008as lemeze a Rhythm, egy rég várt album volt  számomra és nem okozott csalodást. Hip-hopos vizeken evezünk, szövegelés nélküli, sok prüntyögéssel és bájos szintetizátor hangokkal fűzerezett melódiákat hallhatunk. A nevetségesen egyszerű, már-már infantilis dallamok és mély bólogatások akaratlanul is mosolyt csalnak az arcomra, közben pedig azon kapom magam, hogy jár a lábam is de csak óvatosan persze... Szóljon a Wow! its now!

Luke Vibert - Rhythm

(Soundofspeed, UK, 2008)

Caitlin Simpson, azaz Kinny, szóló karriert folytat, valamint tagja a Kinny & Horne formációnak is, mindezeket szigorúan a Tru Thoughts színeiben teszi. A többek között svéd, és jamaikai kromoszóma-hányaddal is bíró énekeshölgy kezdetben operaénekesnőnek képezte magát, ám csillapíthatatlan szerelme a reggae és a jazz irányába mégis kimozdította őt, míg végül Norvégiában, Bergenben telepedett le, és kezdte meg ténylegesen könnyűzeni pályafutását, és később itt alapította meg Espen Horne-val a Kinny & Horn-t. Ezt követően híre eszeveszett tempóban lepte el diffúz módon a zenei szakmát. Olyan nagy nevekkel dolgozhtaott egyett mint TM JUke, Quantic, a Massive Attack vagy Nostalgi 77. Első szóló albuma idén látta meg a napvilágot, amin a kiadó számos elődaója produceri minőségben működött közre. A lemez egy erősen muzikális alapokra építkező soul, blues, nu-jazz infulenced pop lemez, amin Kinny egyedi, éneklésre hivatott hangja az, ami végképp elnyeri a hallgatóságot. A több ismerős nóta közül, mint amilyen például a Nostalgia 77-el közös Forget and Remember, ízelítőként a TM Juke által alapozott Damn szól alant.

Kinny - Idle Forest of Chit Chat

(Tru Thoughts, UK, 2009)

Nagy-Britannia dús legelőin érlelődött ez az újkeletű formáció, akiknek első albuma idén került a lemezboltok polcaira. Zenéjük számomra a nujazz egy típusos példájaként jelenik meg, amint a teljes mértékben élő jazzelés mutatkozik kortárs színekben, Afriaka érzetű tónusokkal, rockos gitárzással, hiphopoos ütemeléssel fűszerezve. Ők a Stonephace. Larry Stabbins fuvolista, orgonista, szaxofonátor az egyik alapító, gitárosuk, a Portisheadben is tevékenykedő Adrian Utley, a basszusok és mélyek felelőse Jim Barr, Helm DeVegas az akusztikus gitárt és a billentyűs szakosztályt ostromolja, Krzysztof Oktalski (a másik őssejt), az egykoron dnb producerként is felcsillanó mágus pedig a hangszínek, zajok, szintetikus identitás megszólaltatója. A korongon vendégmuzsikál még Guy Barker, a trombita és fúvóshangszerek nagy ismerője. Az utóbbi vonal, vagyis a tombita, és a aerofonok, erős fölénnyel határozzák meg a zene milyenségét, karakterét. Az elektronikus vonal olykor erőszakosan emelkedik az akusztikus fölé, kibújik és rááll a trombita, a dob, és a gitár vállára üvölt, és észervesszük, hogy ez bizony nem olyan mint egy szokásos sablonra építő nujazz. Egyes trackeken a gitáré, másutt a hiphopos beatelésé a kalap és a nadrág. Változatos, döntően kortárs remek ez. Ez meg a Rotor már.

Stonephace - Stonephace

(Tru Thoughts, UK, 2009)

Rettentő friss, és lényeges cédé. Március 9.-én jelent meg, és végtére is, mostanra hozzám is eljutott, megérkezett egy igen régóta várt album. Idestova hét éve készült el az akusztikus minimal messze kiemelkedő alakjának debüt albuma a Revolv_er. Egy igen meghatározó album az életemben, amit misem mutat jobban, mint, hogy blogunk első bejegyzése, szintén ezen Úr keze munkáját dícsérte, dícséri. Számomra a Napoli is Not Nepal maga A minimal. Már évek óta rendre csekkolom, alkotott-e valami újjat azóta Hendryk Martin, és az egykét új myspaces szerzeményen kívül semmi terjedelmesebb. Tavaj megérdeklődtem az Úriembert, miszerint felvillantja-e még zenei virtuozitását, és várható-e újabb album eljövetele. A válasz pozitív volt, 3-4 hónapra saccolta az új lemezt, ám azóta eltelt csaknem egy év, de végtére is, csak megszületett. Aki nem tudná milyen vizekre eveztünk, annak szól, hogy a NiNN egykoron hardcore szcénábal tevékenykedő, már megkomolyodott művész, amit művel az az elktronikus és tradicionális, akusztikus hangvilágból összekersztezett zsenialitum. Tökéletesen egyedi, egyedien tökéletes hangzás, a nyugalom, a minimalitás maga, ami rezonanciára készteti a membránokat és dobhártyánkat egyaránt, hétmérföldes csizmában ugrálva a frekvencia nevű bolygón. A második album szintén kötelezően beszerzendő darab, amin 9 trackben, nem szakítva ez eddigi hangzásvilággal, talán egy kicsit még nyugodtabbra, harmónizálóbbra véve a figurát, több gitárral feledkezhetünk bele az unikális hangtengerbe. Egyszerűen megint egy tökéletes alkotásnak érzem a német Úr kezei közül kikerült alkotást, és nem hiszem, hogy pusztán az első lemez miatti elfogultság szól most belőlem, újfennt kellemes arányban találkoznak a szinteikus, soft-teches tónusok kitaszított  polgárai, az akusztikum nagyköveteivel, hol az egyik, hol a másik bagázs kerekedvén felül. Hendryk egyedi hangjai és kompozíciója, ez esetben is lenyűgözőek. A Mono Rave itt.

Napoli is Not Nepal - Boredom is Always Counterrevolutionary

(Onitor, Germany, 2009)

P Money: meglehetősen buta ötlet P-Pénz név alatt előadóművésznek lenni: egy új-zélandi és egy dél-londoni fiatalembernek mégis sikerült. Lehet hogy az utóbbiról lesz szó, még nem döntöttem el. Itt még bármi, sőt akármi is lehet.

Tavalyi mérleg: Organised Grime mixtape, 3 saját mixtape, ebből 2 darab ingyenesen letölthető. Idén is hasonlóan termékeny évre számíthatunk, év végén jön a debütáló lemez. Akkor ez most mi? Ez is az, de mégse. Albumnak szánt mixtape. Mixtapenek szánt album. Nagyon nemkell megfejteni a hanganyagot, grime és dubstepbe hajló alapok, sok-sok mély, és elektronikus hang tömkelege. A szöveg nem angol klasszikus irodalmat juttat eszünkbe, de ami kiemelendő P Money-nál az a flow, minden szó fél vagy negyed ütemre van kis gombostűkkel tűzve, a tüdejébe 45 liter oxigén fér. Ajánlott vérszegénység, bágyadtság és kedvtelenség esetén. Alul Eman segít P Money-nak rálötyögni a lüktetésre So Sick címmel.

P Money - P Money Is Power

(UK Recordshop,2008,UK)

Mai lemezünk szerzőjealapvetően, a mélymuzikális francia csoportosulásból, a Nouvelle Vague-ból már bizonyosan sokak által ismert hang, Mélanie Pain, egy francia származású énekes hölgy, egy igazi karakteres, nyugalmat árasztó torok tulajdonosa. Melanie ezidáig nagyrészt a  francia csapat szineiben tűnt fel, illetve olykor becsatlakozott egyik-másik zenekarhoz énekelni, tehát szólokarrierje úgymond ezzel a lemezzel kezdődik, egyfajta 'Leonard Cohen - women edition' stílusban, habár N.V. tagok most is közreműködtek. A My Name -en isemrős számokat is találunk, de jópár új nóta is felkerült a korongra. Melanie félénk, fülbemászó, hangja és a francia nyelv csodálatos hangzása egymást felerősítve adják a lemez gerincét, amit gitárhangsúlyos alapok kísérnek, gondolatokat ébresztve, és elűzve, mikor hogyan. Egy rettentő nyugalmas, és muzikális album, softpop keverve, régi időket idéző, sanzonokból csent érzelmességgel. A hivatalos megjelnési dátum Április 21. Hallgassuk addigis a lemez címének adóját, a My Name nótát.

Mélanie Pain - Mélanie Pain

(101 Distribution, France, 2009)

Hugh Mundell Kelet-Kingstononban született, 1962-ben. Munkássága már 13 éves korában elkezdödött, amikor rögzítette első single albumát Where Is Natty Dread címmel. A fiatal előadó 16 éves korára olyan komoly felvételeket hozott össze, autentikus, kellemes zenéjével, amelyet már akkor elismert a Rolling Stone magazin. Karrierjét mindvégig Augustus Pablo reggae producer és billentyűs egyengedte és ez időben kapta a "The Blessed Youth" becenevet is. A Jah Fire album egy nagyon nyugodt, kiforrott reggae hangtermék, amely 1980-ban jelent meg. Gyakorlatilag klasszikusnak tekinthető, hiszen ilyen jellegű hangzást, és énektémákat ma már aligha hallunk. A lemezen közreműködik a már említett Augustus Pablo valamint Lasky Castel. 

Hugh Mundell karrierje azonban, kb ezzel az albummal a csúcspontján ért véget, ugyanis 1983-ban Kingstonban meggyilkolták. Az egyes pletykák szerint egy hűtőszekrény körül forgó banális vita kapcsán, mások szerint egy nő miatt követték el a gyilkosságot. Hugh Mundell mindenképp nagy alakja és meghatározója a mai napig a reggae műfajának. '75-től folytatott munkássága alatt öt nagylemezt és számos single-t adott ki. 

Az első benyomás lejátszójában most a címadó Jah Fire című szám szól.

Hugh Mundell - Jah Fire

(Third World Recording, UK, 1980)

Kyteman aka Colin Benders egy hollandus fiatalember. Csupán 18 éves volt, mikor kirepülve otthonából, saját lakásába landolt, és nekiállt gyártani első, debütáló lemezét. Lévén egyedül állt neki, igen hosszadalmasra nyúlt el a komponálás, a lemez 3 év elteltével készült el, és jelent meg, miközben Colin fokozatosan bedolgozta magát a holland intelligens zenei körök elitalakulatának berkeibe. Olyan csapatokkal játszott együtt, túrnézott, mint a C-mon & Kipsky, a Krezip vagy Voicst, és még sorolhatnám. A lemez tehát elkészült, amire az összes hangot Colin egymaga játszotta fel, azonban az élő produkciók ennél sokkal emberdúsabb képet mutatnak. A színpadra lépve rögvest 12 zenész (csellisták, hegedűsök, billentyűsök, dobosok és egyéb ütősök, fúvósok) és nyolc, angolul és franciául szövegelő mikrofonista jelenik meg, és perezentálják a zenei komplexumot. Ebből kifundálhatjuk, hogy habár hip-hopot játszanak, mégsem valami szokványosról van szó. A hangszerarzenál, a páratlan szövegelés, és az ingázó stílus mind-mind szerves, meghatározó és irányadó részei a zenének, és így állhat össze a pazar, showműsor szerű elóadás. Kytemant esetleg a K-Os csapathoz tudnám hasonlítani, éppúgy jellemző rá is a softos, enyhén soul vagy reggae beütésű elmozdulás az amúgy is dallamos beat-mederől. Ímhol a Une seul Fois.

Kyteman - The Hermit Sessions

 (Kytopia, Netherlands, 2009)

Peret von Sturmer egy ausztráliai zenész apuka. Az úriember 11 éves kora óta szaxofonol, ám ez az akusztikus zeneiség szép lassan kiegészült, első ízben - nagyjából a 90-es évek eleje, közepétől - produceri, zsoké-ing tevékenységgel, majd az ilyen irányú kvlitását csiszolva, továbbfejlesztve, az elektronikus szekvenciaillesztés letisztult világába mélyült el, miközben nem szakított teljesen a aerofonok életteli hangzásával sem (Jamie Lidellt is kísérte fúvóshagszerével, mikor Ausztrálisában koncertezett). Első és eddig egyetlen kompakt diszkje 2008-ban jelent meg. Meglepő módon eléggé elvont zenét játszik, az elektronikus szcéna, olyan zavaros vizéből dugja ki fejét, amibe jócskán keveredett a stílrósza minden irányából folyó patakokból, hiszen amellett, hogy egyes trackekben a hiphop az ütemadó , máshol inkább a houseos lüktetés a játékvezető (na ezek már majdnem nem jók). A kissé bizonytalan egyensúlyozás a minimal és a house között húzodó záróvonalon, néhol sajnos megszegve a kreszszabályt, mégis kielőz, és ekkor beköszön az idióta pulzálás, ezt kompenzálva azért, ezekben a trackekben is megmaradnak az űrbéli, kalandor tónusok, és azok hatványai. A lemezen megtalálhatók az iménti érzet ellentétei is, mikor a végtelen nyugalom a főnök, elkalauzolva a hallgatót a minimalista birodalom egy-egy egzotikus tájára. A The Plot Thickens nóta szólaltatható meg.

Peret Mako - The devil's in the Detail

(Future Classic, Australia, 2008)

A Swod az egy 1991 környékén alakult németföldi duó, amit Oliver Doerell és Stephan Wöhrmann alkotnak. A két Úr zenész, a szó megszokott értelmezésében, tehát akusztikusan orinetáltak. Stephan zongorán játszik és dobol, ha jól sejtem nem egyszerre, Oliver pedig a gitár, a basszus, és az elektornikus hangok felelőse. Egyfajta akusztikus, klasszikus minimal, felültve egy maréknyi szintetikus tónussal. Fokozottan nyugamat árasztó zenét csinálnak ők, amibe akarva akaratlanul, természetesen kellő hangzás mellett, igen mélyre el tudunk süllyedni, igen nagyon el tudunk veszni. A két kiadott lemezük közül az előbbi (Gehen) 2004-ben, ezutóbbi pedig 2007-ben jelent meg. A trackek döntően zongora hangsúyosak, szép, tiszta hangok adják az alapjukat, amiben tűzdeve csatlakoznak a már említett hangszereres és emberi hangok, valamint a mesterségesen gerjesztett frekvenciák, úgy mint rádióállomás keresés, űrlény vérnyomás mérés, fóka mosolygás, vagy épp elemes frizbi hangok. Itt alant a Deer track hallható, readerben ugyebár nem.

Swod - Sekunden

(City Centre Offices, Germany, 2007)

Ohó, micsoda restanciánk van. Egy igazi popzene-világ béli csapat idei megjelenése maradt ki (ezidáig) a repertoárból, holott már több mint egy hónapja, sőt, hallgathatjuk, pörgethetjük legújabb hanganyagukat. Az indie vonal egyik alapító méneséről, a Skóciában székelő, négytagú Franz Ferdinand-ról lesz szó. Nevüket hogy-hogy nem, Ferenc Ferdinánd főherceg ("...Ferenc Ferdinánd is volt király..") ihlette, innen ered a kísérteties fonológiai hasonlatosság is. Én nagyon nem vagyok egy megrögzött FF fanatikus, így egyben magamnak is, egy pár szóban róluk. A tagok: Alexander Paul Kapranos Huntley (ő énekel), Nicholas John McCarthy, Robert Hardy és Paul Robert Thomson, akik mind, a banda megalakulása előtti időkbe visszanyuló zenei pályafutással bírnak, így minden bizonnyal kellőképpen kvalifikáltak is, bejáratottak, begyakorolták már magukat. Lévén egy felkapott formáció, temérdek mennyiségű biográfia áll a kedves tudni akaró rendelkezésére a világhálón (kezdésnek a banda három honlapját javasolnám), így azok kivonatolásától, itteni ismertetésétől most közös konszenzusunk eredménye képpen eltekintünk, aki igényli, az Andersen-i magasságokba ültetett, megható, ám tanulságos históriák hadait olvashatja róluk. Annyit tudni kell, hogy ők mind a négyen nagyon ügyesek, egy csomó skót bandában megmutatták már, hogy merről fúj a szél, és egyben azt is, hogy merre, kipróbálták magukat még anno külön is, különböző stílusokban, ilyesmik, míg végül katartikus interferenciájuk eredményeként 2003-ban össze/megalakultak. Akkor, és most is a Domino Rec. kiadó jegyét viselték magukon. Az eltelt hosszú évek során, különböző méretű, kör alakú hanghordozók sokaságát szórták el maguk mögött, és köztük két nagylemez is akadt. Ez most tehát a harmadik. Számomra a rádióban sugárzott slágernótákon kívül, nem sok ismeretem volt a csapattal kapcsolatban, tudtam, hogy milyen zenét gyártanak, de maga a tény, hogy ennyire nagyon szeretjük őket, kissé visszataszított. Történt most, hogy birtokomba került az idei lemez, és hallgatgatni kezdtem, és azt kell, hogy mondjam, némiképpen pozitívan csalódtam. A stílus az nem lepett meg, és mivel az indie jócskán megfertőzött mostanság engem is, egészen kedvemre valónak találtam néhány tracket az albumról. A hangzás nem szorítkozik szigorúan a gitárzásra, és csúsztatott dobtémákra, egészen elektrós jegyeket is fellelhetünk a lemezen, de vannak különösen lájtos, lázadó és szerelmetes nóták is, mindamellett, hogy az ének konstans központi szerepet tölt be. A számok rettentő dinamikusak, és kellően muzikálisak, akik eddig komálták a csapatot, azok eztán sem fognak másként tenni, én ezt gondolom, de aztán lehet, hogy pont másért szerették a korábbiakat. Idén ismét idelátogatnak, a VOLT fesztiválon tekinthetjük meg őket. Itt a lemezről a fülünkkel a Send Him Away-t hallhatjuk (readeresk nem, hehh!).

Franz Ferdinand - Tonight

(Domino Recording Company Ltd., UK, 2009)

A Hotflush recordings hírnevét legújabban fényező vállalkozás lett a Mount Kimbie. Scuba (a Hotflush Recordings alapítója) révén a dubstepp az, ami egyből eszünkbe juthat, ezt az EP-t viszont nehéz akármelyik kategóriába, pláne a dubstep-be besorolni. Ütős, néha már-már monotonnak tűnő basszusok helyett puha ambientes érzékiség jellemzi. Gyönyörűen kikevert hangok, érdemes max hangerőn hallgatni, így könnyebben el tudunk merülni az atmoszférájában, az összes kipp-koppban, csörrenésben, csobogásban, indie rockos gitárakkordokban és még sok minden másban. Az egész sajnos csak 4 szám és ráadásul sajnos rövidek is, de ennyi talán pont elég arra, hogy otthon átéljük a lüktetését és elmosolyodjunk. Akikről pedig szó van: Dominic Maker és Kai Campos. Ez a két 22 éves brit srác az unin találkoztak, majd stúdióba vonultak és szépen összerakták a fejükben lévő hangmintákat. Zenéjüket big beat, dutch pop és garage–ként jellemzik. A fiúk mostanában pedig még mixeltek is egy szépet az Electronic Explorations keretein belül. Itt az albumról a Taps c. track pereg.

Mount Kimbie - Maybes / William / Vertical / Taps

(Hotflush Recordings, UK, 2009)

Jelen bejegyzés, mindenféle negatív diszkrimináció nélkül, elsősoron az Önök, különböző RSS, vagy egyéb feedekből, feedekkel táplálkozó részhalmazához intéződik. Mondanivalóját tekintve, hivatott tájékoztatni elsősoron a fent említett csoportot, hogy a normál, album.blog.hu-s felületen, ezév januárjától minden bejegyzésben található egy embeddelt (beágyazott - gyönyörű szó) track, az adott albumról, amit ott/itt helyben meg is lehet hallgatni az elejétől a végéig, biztosítva az első benyomás  létét, teljességét. Figyelem, ez a felszerelés a különféle readerekben nem elérhető, nem jelenik meg! Köszönöm.

Úgy érzem, elérkezett az ideje annak hogy picit mélyebbre merüljünk az elviselhetetlenség szélén járó nagyon okos, de nagyon beteg zenék felé. Aki velem tart az jól fog járni. Tehát: "Skiz" Fernando a Harvard és a Columbia University School Of Journalism elvégzése után a The Source nevű HipHop magazin újságírója lett, majd tudását és tapasztalatait felhasználva 1994-ben megírta a The New Beats: Exploring the Music, Culture & Attitudes of Hip-Hop című könyvet. Nade: 1994 decemberében elindította Bill Laswell barátjával megalapították a Wordsound Recordings nevű kiadót, zeneileg is innen lehet őt aktívnak tekinteni. Minden alteregója alatt picit más zenét rak össze, kizárólag instrumentál, iszonyú mély és torz hangok, csöpögések. Olykor Sensational, a legenda közreműködik egy-két számban, de ez nem jellemző. Sajnálatomra a Wordsound Recordings nem mutat akkora aktivitást mint a 2000-res évek elején, de reméljük nagy durranásra készülnek. Néhány alteregója Fernando Úrnak: Spectre, The Ill Saint, The Eye, Skza, Slotek, The Eye. Mártsuk bele a fülünket. Lesz itt sikítás, horrorfilm, köd, sötét és kétes hangok egyvelege. Ja, és ezt halkan nem érdemes hallgatni. A trekk: The spy who came in from the cold.

Spectre - Retrospectre

(Wordsound,USA,2004)

Hogy milyen lett a Röksopp új albuma? Hát, meg kell hogy mondjam hatalmasat csalódtam, ugyanis a fiúk eléggé elrugaszkodtak önmaguk síkjáról, és ezt bizonyára még megfejelte az is, hogy ez volt az egyik általam leginkább várt új megjelnés idén. Az előzetesen kiadott single lemez a Happy Up Here, még nem mutatta ezt a változást, számomra az eléggé röyksoppos lett, arra nem volt panasz, de a lemezen, a rögtön utána következő számnál, már nyomban elakadt az örömöm, hogy mi a frász ez. Szóval ez most nem ajánló, vagyis nem a pozitív értelemben az. Kicsit még próbálom úgy felfogni a dolgot, hogy biztos azért mert újdonság, még nem tudom kellőképpen értelmezni, de félek itt most nem erről van szó, azért még bizakodom. Annyira elprostituálódott az egész, anniyra ócskán valami Budapest-parádé kamionról kihallatszó, agyonszintetizált emberek mozgáskultúrájára írodott, jellegtelen érzete van az egészenk, mintha csak valami fake-promo lenne, hogy nesztek, aki nem a boltban veszi, az letölti ezt a szart valahonnan, és majd úgy kell neki, bosszankodjék, szomorkodjék. Nos, ez a verzió még fennáll, habár viszonylag kevés esélyt látok rá, hogy csak ezért + 11 tracket rögzítettek volna. Azért nyugalom, nincs teljesen veszve a kérdés talán ha összesen három, négy track azért van ami még tűréshatáron belül van, ami valami olyasmi hozott, amire számítanánk, amit vártunk, amilyennek szeretnénk az egész lemezt, de azért ha mérlegre tesszük, a jó és rossz trackeket, akkor nem jók anniyra a jók, mint amennyire gagyik a nemjók, pusztán az inerciarendszer emeli ki azokat valamellyest. Sok az ismerős hang, a hírhedt egyéni gyártmányú, és egyénileg rögzített mesterséges hangpaletta, ami ugyan reményt kelt, de, például a The Understandingen engem végtelenül megbabonázó hangú Karin Dreijer, aki e korongon visszatért, sem tudja feledtetni a túlbuzgó zenei pulzálást, a közhelyes tónusok elszomorító zivatarát. Mindemellett itt van a Silver Crusier a jobbik fajtából.

Röyksopp - Junior

(Astralwerks, USA, 2009)

Ismét egy igazán friss lemez, ezév február végén került a boltokba a The Whitest Boy Alive legutóbbi kiadványa. Hogy mi ez a banda? 2003-ban születtek meg, és azóta folymataosan csiszolódnak, indulva ez elektronikus tánczenéből, elérkezve oda, ahol most vannak, az indie egy muzikális, danolós, jazzel fertőzött, funkos színfoltjába. Olyasmi Vampire Weekend, kiegyensúlyozottabban énekelős. A négytagú csapat, a következő muzsikusokat tudja magában: a méltán népszerű, Kings of Convenience tag, a norvég Erlend Øye (ének és gitár), Marcin Öz (basszgitár), Sebastian Maschat (a dobok) és Daniel Nentwig (szinti: Crumar és Rhodes típusú). A számos LP, EP, bakelit és egyéb kiadvány mellett ez a második nagylemezük. A stílus az tényleg nagyon vidám, Øye hangja páratlan, karakteres, éneklésre van kitalálva, remekek az alapok, jól kihallhatóan élő muzsika, kedvünk lenne rögvest elmenni az általuk prezentált koncertre. Négy igen beteges külsejű tag csinálja az egészet, és, hogy ha sorra külön-külön koncentrálunk hangszerenként a taktusokra, témákra, mindegyik önállóan is annyira kerek, hogy nem kérdés, hogy fedésben még frenetikusabbak lesznek, lettek: a basszus meghatározó duruzsolása, a cinek ritmusadó találkozása... Nyugalmas világba, úton vakációra, gondoktól mentesen a volán mögé, a napsütésbe varázsolja a hallgatót, élményzene az sicher (ejtsd: ziher), de lehet, hogy csak azért mert Mexikóban rögzítették. Itt a Dead End, oké?

The Whitest Boy Alive - Rules

(Asound/Bubbles, UK, 2009)

Egy londoni együttesre hívnám fel az olvasók figyelmét mára. A háromtagú csapat a Tru Thoughts kiadót népszerűsíti 2007 óta, tényleges megalakulásuk időpontja pedig két évvel korábbra tehető. A csapat három tagból tevődik össze. A fő karakter, az unami íz, a különös ismertetőjel, nem más mint a kevésbé attraktív, de annál nagyobb torok-tálentum, Kathrin DeBoer. Sokan talán ismerősnek találják majd ezt a hangot, és ez nem véletlen. Tehetségére sokan felfigyeltek már, így történhetett, hogy (a teljesség igény nélkül) Kathrin készített közös zenét Vadimmal, TM Juke And the Jack Baker Trioval és több ízben Aaron Jerommal is. A Belleruche tagja még Ricky Fabulous, és Modest urak is, akik a zenei aláfestésért, részfeladatokért felelősek, ami a legkevésbé sem elhanyagolható tényező. Ugyanis, egy jó hang az sokszor nagyon kevés, de ha párosul egy ilyen vagány, dallamos alappal, akkor az már nagy eséllyel hódítja meg a világot. Így történt ez az ő esetükben is. Modest az aki a hiphoppot, a táblaforgatást, Ricky pedig döntően a gitár témát adja az összhangzáshoz, a szövegeket a kishölgy pedig magának írja. A végeredmény, ahogy ők mondják: "turntable soul music. whatever that is....". Rettentő színvonalas zene, változatos alapokkal, ami - mint már sok nálunk megjelenő formáció esetében - szintén felkerült a radio nova válogatássorozatára, nem is egy alakalommal. Első lemezük 2007-ben jelent meg stílusosan Turntable Soul Music címmel, amit nem sok tétlenséggel töltött idő követett, ugyanis egy évre rá már a boltokban volt a következő lemez is, a The Express, és a köztük lévő intervallumot több kislemez osztotta meg. Mondanom sem kell,  hogy mindkettő hatalmas sikereket ért el, Kethrin felejthetetlen hangjával, és az alatta duruzsoló magasszíntű zeneiséggel. A két album, tulajdonképpen egy dupla lemez is lehetne, annyira ugyanazt közvetítik, talán a közöttük eltelt minimális idő miatt sem következhetett be nagyobb változás, illetőleg az ének anniyra meghatározó, hogy ettől nem lehet elvonatkoztatni, és különbözőségeket találni. Ennek ellenére csöppet sem unalmas, nem vétek egy playlistre pakolni őket egymás után. A korábbi albumról a Bought & Sold szól, az azt követőről pedig a Anything You Want (Not that)-et élvezhetjük a lejátszás parancs kiadása után, amit az erre rendszeresített szimbólum inzultálásával adhatunk ki.

Belleruche - Turntable Soul Music

(Tru Thougts, UK, 2007)

Belleruche - The Express

(Tru Thoughts, UK, 2008)

Máma a Maroons egy, és vélhetően egyetlen nagylemeze kerül az étlap "mai menü" szekciójába. Két tagú ameriaki formációról vagy szó, akik mindeketten a tudatos, intelligens hip-hop külön-külön, itt-ott, máig is aktív képviselői, illetőleg viselik, viselték a Quannum Mc's mezét is. Egyfelől tehát Xavier Mosley (Chief Excel), aki tagja többek közt a pompás Blackaliciousnak is, producer, és a Quanumm Records társtulajdonosa. Szerteágazó zenei tevékenységének csupán egy apró szelete ez a lemez, amit Lateeffal készítettek 2004-ben. Lateef (Lateef the Truespeaker, Feetal) a Latryx tagja még, elsősoron szövegfelelős. Ma mindketten Californiában élnek, jelenleg is zenélnek, Mosley ugye a Balcalicioussal, Lateef pedig van, hogy magában, de például Z-trippel is készült 2007-ben egy közöse. Az Ambush című albumra egészen véletlenül találtam rá. Hallgattam a GE. a már említett egyik lemezét, amin az egyik tracken a Maroons srácok feeteltek. Ezen felbuzdulva, gondoltam megnézem, mit is tettek még le ők az asztalra, és akkor találtam ezt a lemezt. Blackaliciousra, Jurrassic 5-ra igencsak emlékeztető hangzásvilág, muzikális, funkos alapok, fuvolával, gitárral, trombitával, csellóval és egyéb kordofonokkal, pattent mikrofonolás, ismerős, remek torkokból, ami számos vokálossal egészül ki néhol, illetőleg két szám erejéig The Gift of The Gab (Tim Parker) csatlakozik még. Itt az albumnak is nevet adó Ambush-t érzékeljük.

Maroons - Ambush

(Epitaph Records, USA, 2004)

Adrian Michna aka. DJ Egg Foo Young, aka. csak simán Michna egy amerikai elektoronikus zenecsináló ember. Audista pályafutásának kezdetén harsonáját fújta több New York béli csapatban, majd ezt követően, mikor a 90-es évek közepe felé, több napsütérse vágyván Maiami-ba költözött, megalapította saját csapatát (Secret Frequency Crew), amiben a hiphop és elektronika egy igazságos ötvözete valósult meg. Első, ilyen közegben való debütálása nem kérdéses sikert hozott, Diplo a padból kiesve jelentkezett produceri szolgálatteljesítsre. További munkáira már a Ghostly is felkapta a fejét, ők jól örökbe is fogadták. Ekkor Michna megkezdte munkáját saját nagylemezén, de midemellett természetesen DJ-ként is tevékenykedett, mixeket készített, pruducerként jelent meg. Magic Monday lemeze tavaly szeptemberben készült el. Az egykori fúvóshangszer zeneórák, hál' Istennek, kitörölhetetlenül beitták magukat Adrian kompozitőr énjébe, ami biztosítja a tökéletesen sajátos electroakusztikus pop zenét, amit teremt. Hiphop témékra épülő, jókora vödör szintetikummal nyakonöntött stílus, ezernyi forrásból táplálkozva, csapongva természetes, akusztikus aerofon és mesterséges világ összemosódó határa mentén. Tökéletes, meghatározó basszus témék, old-schoool magas hangok, túlvilági szatellitekkel hátterezve, korrekt tempóval adagolva. Elkerülhetetlenül ajánlott eletronikus profizmus. Swiss Glide íme.

Michna - Magic Monday

(Ghostly International, USA, 2008)

...következik. Eltelt jópár év, megjelent egy-kettő GE LP, meg az első lemez is eljutott még két másik kiadó tevékenységének hála Európa többi részére és az államokba is. Hervé ekkor még mindig bandázott a Blackalicioussal, és ezesetben kölcsön-vissza-besegédekezett készülő The craft lemezükben is, illetőleg a népszerűsítő roadshowból is kivette a részét. Ezzel párhuzamosan alapította a Honeycut triót (2006 körül ketyegett ekkor órája), ami megjelenő lemezével, és turnájával szintén nagy tömegek figyelmét vonta magára. Eközben már érlelődött a második GE lemez is, Hervét visszahívta az egyéni karrier, az őssejt, az egykoron minden komoly dolog kezdetét jelentő General E. Így történt, hogy 2008 őszére elkészült a második nagylemez, amit idén februártól helyezhetünk mi is a polcunkra. A stílus némiképp változozott, ugyanis a szemtelenül nyomakodó indie vonal ebbe a lemezbe is beledörgölte az arcát, habár már az előzőn is volt néhány soft-rock, jazzy felvillanás, egyfajta indie előfutárként, na ebből most még több lett. Összességében sokkal nyugaodtabb, egynesen light, kevesebb féle hanggal, kevésbé elektonikus, viszont még dallamosabb, jóval éneklősebb, néhol egészen Jamiroquait idéző a danolás, és az alap is, de ez csak néhol van. Ez az újabb lépés, amit a félpopulásrisból tett a pop kategória felé (már ha az, mint definiálható dolog létezik), még nagyobb tömegeket csípett halántékon, és fordíttatta fejét a GE felé. Bizton sokan ismerik már például a Little Lady nótát. Ezutóbbi lemezről szól  ímhol a Raid the Radio.

General Electrics - Good City For Dreamers

(Discograph, UK, 2009)