A Warp rec. árnyékából kukucskátatunk most ki egy muzsikusembert, ő Hudson Mohawke, a skót elektronikus zenei éra egy hatásos, hiphop orientált alakja, többek között a Heralds Of Change tagja, és a LuckyMe kiadó érdekeltségi körébe tartozik. Különlegessége abban rejlik, hogy a Panaceahoz hasonló elektronikus hiphoppot játsza, de például nála elmarad a szövegelés, sőt helyette, sok esetben egészen sötét elmeháborodás, vagy kedveskedő soul szellő járja át a szobát. Amellett, hogy egyedi (ahogy ő nevezi emotronic music), és habár e lemez esetében mindösszesen 6 számról beszélünk, mégis szűk keretek között igen változatos, és tud rettentő mókás is lenni, ebben eszközök a nem mindannami igazán kattant, elvont, akár rémisztő elctroclashes tónusok. Az egész EP nagy sajnálaomra összesen 15:44 hosszúságú, de várandó, szerethető folytatással kecsegtet, amennyiben lesz. Itt hallgassuk meg a Velvet Peel-t.
Arapahoe Úr a soron következő most. A kedves tavaszi estékre való tekintettel ajánljuk most ezt, hogy mikor már a nap ereje nem kényszerít két vállra minket, amikor az esti illatos szellő barátságos suttogása közepette üldögélünk a vízparton, ahol a töretlenül hullámzó felszín nyaldossa rüsztközépig lábfejünket és gondoltainkba merülve meredünk a távolba, na akkor, akkor is megtaláljuk a megfelelően romatikus zeneközeget a teljesség igényével. Rudi zenész, komponálja, játsza, illeszti zenéit, az ambienti mélységek félreeső atmoszférájában. Eddig egyetlen albuma jelent meg a megelőző évben, ezt kéretik megvizsgálni. Érzelmi intelligenciától vezérelve fogant meg az alkotás, az evilági és túlvilági el- és visszavont sokszínűségek érthetetlen nyugalmában kontúrozva. Mesterséges és akusztikus hangszereléssel gitárral, zongorával, hegedűvel, tengerzúgással, katartikus harmóniával megtöltve a hallgatót. Egy könnyen fogyasztahtó ambient album, klasszikus muzikalitással fertőzve a XXI. századból. A lemezhez tartozó illusztrációk, borítók szintúgy figyelemre méltóak! Itt a címadó Echoes From One to Another nóta.
A Radio Trip megalapításába két izraeli srác fogott bele: Mixmonster (Uri Wertheim) és Schoolmaster (Ofer Tal). 2009 márciusában adták ki első saját lemezüket Tel Avivban, Music Heads címmel.
Zenéjükben az elektronika inkább hagyományos szerepet játszik, hangokat nem nagyon kreálnak, és élő zenét sem játszanak. Helyette dallamokat vesznek elő időben és térben mindenhonnan, majd szétvágják és összerakják azokat. Az így elkészített sajátságos stílus pont ettől, benyomások tömkelegének hat, visszanyúl a 60-as évekig, bár nem csak a múltból táplálkozik. Bluesos, jazzes, folkos, beates, funkys és még sok minden másos, sokféle életstílust és életérzést közvetít, Jimi Hendrixtől kezdve, egészen másmeddig, sokáig. Elhangzanak részletek többek között a Diótörőből vagy a Praise you című Fatboyslim számból is, a Gambling Man-t pedig akár Tom Waits is énekelhetné. Zenéjüket mindeközben nagyon mulatságos szöveg-film-mese részletekkel spékelik meg.
Széles látókörüket és a rengeteg vinylt többek között a The Apples nevű jazz-zenekarból nyerik. Hiszen, ennek az úgyszintén izraeli formációnak az alapító tagjai ők, mint lemezlovas és hangmérnök emberek vesznek benne részt. Amióta a Freestyle Records felkarolta őket a The Apples meghódította az egész U.K-t és Belgiumot is. Egy kis ízelítő belőlük itt. A Radio Trip pedig csak tovább viszi a The Apples, a saját és Tel Aviv hírnevét. Itt pedig a Lonley című szól.
Na most akkor tessék, íme, újfent egy zseniális zenegyárost ismerhetünk, ismerhettek meg, eleveníthetünk fel, persze mi általunk. Laurent Clerc, avagy a Little People, brit zenészbarátunk, sajnálatos módon, eddigi egyetlen lemeze óta csaknem teljesen eltűnt. Nem is igazán tudom megérteni, hogy aki egyszer ilyen kiváló zenét képes összeberhelni, az mi a lópikuláért válik zenei tekintetben kámforrá csak úgy. Nos ez történt vele is, és pusztán ezt az egy lemezt hagyta hátra maga után a szomjasan pislogó embertömegeknek. Besorolása tekintetben jelen esetben is jópár stílus beugrik hallgatása közben, de az egésznek nincs az a kimondott karakteres milyensége, ami alapján bekerítenénk egy kategóriába. Az erős elektronikus számoktól, a hiphoppos-bigbeates hangzáson át, a trip-hopos downtempós illatokig minden szivárog ebből a korongból. Egy track erejéig Rechael Roberts dalolása borítja a instrumentális masszát. Említésre méló még a kiadó honlapja, ami válogatott módszerekkel nyűgöz akárkit. Első osztályú igényes, dallamos zene, amit nyugodt szívvel kötelező olvasmánynak ajánlok. Hallgassuk akkor a Moon c. számot, jó.
Amerikában, Dallasban járunk. Személy szerint nagyon örültem ennek az újdonsült ismerettségnek a Leaf nevű alakulattal, ugyanis olyan stílust képviselnek, ami nem kimondottan gyakori. Ha homológ vonású előadót kéne keresnem, Wax Tailor az, aki helyből, nekifutás nélkül bevillana. A Leaf, élén Steve Wickkel, egy elektronikusan felhevített triphop, hiphop formációnak mondható, igen sok taggal, a meghatározó azonban az imént említett, egy tucat éve a zenei szcénában kenyérkereső producer. Hasonlóan Waxhez, sajátos, összeollózott alapok, sokszor csupán instrumentális, olykor azonban rászövegelős aspektusban. Nem győzöm artikulálni a hasonlóságot a francia mágussal, felhívva a figyelmeket, a nívósságra, a különleges hangzásokra, a dolog komolyságára. Első albumuk 2005-ben, Made Into Itself címmel, második lemezük idén került a boltba, ami kísérleties, kalandor loopjaival, világával első hallgatásra, nyomban lekenyerezi a fülelőt. Rettentő nehéz kiválasztani tracket, de legyen íme tehát egy szövegelős nóta, a Paper Dollar.
A Free the Robots, az egyenlő Chris Alfaro nevével. Az amerikai úriember zeneisége ápszolúte magával ragadó. A bigbeates alapritmus, és a teátrális hangzáskép, elkeverve a jazzes és nujazzes elektronikus hőbörgéssel. Chris határtalan rajongása, és megmagyarázhatatlan szeretete a robotok iránt, zene komponálásában realizálódott, és ez a szigorúan instrumentális muzikalitás, bennünk is feltámasztja a gépek iránti elfeledett szeretetünket. A FtR névvel már találkozhattunk, én legalábbis találkoztam, a Jazz&Milk Records azonos nevű válogatás lemezén, ami szintén egy kötelező jellegű zeneirodalom. Jelen album, Chris első önálló produkciója, pofás-pompás nótákkal, lábrázással induló ingereket kiváltva a hallgatóból, és többek közt a funkos beütéssel parancsolja ritmusra az ember gondolatait. Ez itt a Yoga fire c. track erről az albumról.
Hopp-hopp már 23:22 van és holnapra (mára) még nemírtam meg ezt a a postot. (De, már megírtam.) Nehézkes lesz, mert közben 4 asztalon támad a poker. Igen, ez egy ilyen zord világ. Ma egy Black Milk főzet kerül terítékre ismét, és nem véletlen az időzítés, ugyanis HOLNAP, azaz ÁPRILIS 8-ÁN Budapestre, egész pontosan a Corvintető-re látogat BLACK MILK és ELZHI egy REWIND SPECIAL! rendezvény keretében. Támad Detroit. Azon gondolkozom, hogy akinek ezek mondanak valamit az biztosan tudja ezt már, de lehet valaki ma tér magához féléves kómájából. Gondoljunk néha kómába esett embertársainkra is. Elzhit meg a Fekete Tejet sem kell már bemutatnom. Ha de, akkor az előző mondatban talált linkekre nem szégyen kattintani. Akkor a bemutatkozáson és a holnapi hepajon túl esvén térjünk a tárgyra.
2008-ban megjelent anyag, The Set Up címmel, Fat Ray-jel karöltve, aki szintén detroiti MC. Az Outro-val együtt 11 trekk, de a maximumot kihozták belőle, az összes zenét ugye Milknek köszönhetjük, mindegyik tipikusan "ő", beleköthetetlen kategória. Fat Ray meg sokkal tehetségesebb mint első hallásra tűnik. Rengeteg projektje lesz még sok-sok előadóval BM-nek, de ez kivételesen jól sikerült. Egy olyan nótát választottam, ami holnap tuti elhangzik majd: Get Focus, és BM és FatRay mellett a mikrofonnál: Elzhi és Phat Kat. Elzhi 2:11-től hallható, ez azért fontos nekünk, mert ő messze a legdurvább. Halljátok ki.
Ismét London, SW9, azaz délnyugat London, közel a Buckingham Palotához és a parlamenthez is. Egészen kiváló környék. Itt lakik a mai nagyító alá berángatott fiatalember Joseph Ellis, aki anno Young Dot-ként volt ismert, mára Dot Rotten-re cserélte nevét. Szokásos forgatókönyv: kis suhancként az egész dubstep+grime movement közepébe csöppent, szünetekben szövegeket írtak és köpdösték egymásnak a suliudvaron, aztán majd később zenére is. Nem nagyon talált ízlésének megfelelő alapokat Dot Rotten, ezért fogta magát és megtanult zenét tákolni, nemis akárhogy. Mostanra az egyik legtehetségesebbnek tartott fiatal zászlóhordója lett az egész mozgalomnak. Vegyük fülügyre tehát a legújabb kiadványt, R.I.P. Young Dot címmel, ugyanis idén lett 20 éves mindössze Joseph. Amire meg lehet kételkedni: I'm not one of them címmel. Persze csak ha a PLAYt szoktad használni.
A Minus 8 név lefogadom, hogy nem csak nekem cseng ismerősen. A különböző Cafe del Mar albumokon, a Hotel Costes sorozat egyes tagjain, Saint Germain válogatásokon, a Science Fiction Jazz kollekción is fellelhető előadó nem más, mint Robert Jan Meyer Úr. A svájci művész a nujazz vonal egy meghatározó, nívós alakja, aki sokéves zenei munkássága során jónéhány kiadánnyal, köztük ezidáig öt nagylemezzel hozzájárult lelki üdvözségünkhöz. Nincs ez másként mostsem, az idén megjelenő album esetében, ami tovább viszi az eddigi jazzes vonalat, a korábbiakhoz képest elhalványuló, de azért fellelhető chillhouseos lüktetések közepette. A lemez rettentő nyugalmas, pompás békét varázsol a hátterünkbe, amiben hatalmas szerepe van, a számomra eddig ismeretlen magyar dívának Keszthelyi Virágnak, aki csaknem a számok felében gyönyörködteti a hallgatót, tisztán csengő hangján énekelve. Itt például egy ilyen, a Winter Tales.
A nem oly rég kishazánkba látogató zenész, Dave Tipper is egy visszatérő vendég nálunk, most egy korábbi, és szintén erős albumát tessék szívesek lenni megismerni. A Tip-Hop egy 2005-ös lemez, a multkoritól eltérően ez most még nem a kísérletező személyiségének megnyilvánulása, az még ekkor kevésbé tört a felszínre, ez inkább a klasszikus, szilaj tipperes világból merített ihletet, tehát az a típusos new-schoolos breakbeat köszön vissza, amivel anno berobbant a köztudatba, és bele is véste magát az emberek agykérgébe. A törtütemes, sajátos basszusokkal tűzdelt alapokra Epcot, a brit megmondó szövegel, megfelelően igazodva a karakteres lüktetéshez. A hangzás mindeképpen kuriózum, a hip-hop és breakbeat erdeti ötvözete. Az itt hallható nóta az Epcot által fűszerezett Ruck.
Shy FX (Andre Williams) és T Power (Marc Royal) közismert nevek még a dárenbész szcénán kívül is, hiszen olyan slágerekkel áldották meg a világot mint a 2002-es feltűnése után is hat hétig az első húsz között maradó Shake Ur Body mely szintén T Powerrel közös produkció és a csodálatos női vokált Di (Dianna Joseph) szolgáltatta: átütő sikert ez hozott nekik. Az Original Nuttah-t pedig már az oviban is csengőhangként adogatják egymásnak a gyerkőcök, nemde?
Félénk és Té 2005-ben alapították meg új kiadójukat, a Digital Soundboy-t. Ennek ünnepi megkoronázása a Diary Of A Digital Soundboy című lemez. Velős jungle és old-school dn'b album a javából. A közreműködők közt szerepel persze T Power; ami viszont letaglózóan gyönyörű a lemezen végig; a megszólaló hangok: Di, Top Cat, Noel McCoy, David Boomah, kat Francois. Lágy és finom jazz a nők-, míg érdes és mély jungle a férfiak osztályrésze.
Fantasztikus az ív, amit az albumon keresztül átélhetünk. Váltakozva kapjuk a pezsdítő éjszakák bárjaiba való nótákat és a felkelő energia szikrázó nappali viszketését. Kapunk továbbá egy közbeiktatott szentmise paródiát, avagy gospel drum and bass-t a Mercyvel. Mindezt a történetet, ha egy utazással töltött napnak, kocsikázás kezdetének és végének, vagy akár az életút megfelelelőjének tekintjük, akkor a legszebb naplemente, esti tankolás, és - folytatva a sort - halál, a Delta VIP hangulatával zárja tökéletesre áramköreinket.
Ahogy az a hallható dalban is írva vagyon: az anyukája büszke lesz rá, ahogy fia törtet és szélesíti a látott képet. Igazi tavaszindítónak jöjjön tehát, az On the run.
Ejha meg tyűha meg akármi ilyesmi. Sétáltam egyik nap (a minap) az interneten és belebotlottam egy szobor fülébe, kiástam a homokból megtörölgettem és felordítottam hogy NEMÁR EZ MI? 2009 alighanem egyik legkellemesebb és legnagyobb meglepetésére bukkantam, és az sem érdekel, hogy még csak április van. Szóval Endemic nevű UK producer egy zsák zenével megindult erre-arra hogy keressen rá embert aki köpne valamit a zenékre. Az Egyesült Királyságból képviseli magát az egész Triple Darkness csapat: Cyrus Malachi, Melanin 9 és még Masikah is. USA színeiben csak a fontosabbak: Timbo King, Killah Priest, Planet Asia, Sean Price, Ruste Juxx, The Wisemen, Kevlaar 7. Endemic zenéi végig összhangban vannak egymással, egésszé áll össze az alkotás, hallani hogy kivételes tehetségről van szó. Az alapok mintái és hangulata nekem azonnal Bronze Nazareth-et juttatta eszembe, mintha az ő kisöccse lenne. Rugdossuk magunk elé mindenféleképpen ezt a cuccot, és hallgassuk szét. Ez a megoldás. A trekk azmeg: Robin Hood Theory; Timbo King és Planet Asia levegőjével. Lenne, de megint nem tudok választani. Szal akkor a Political Criminals szól, úgy is aktuális a cím mindig és mindenhol, akik közreműködnek: Leathafase, Melanin 9 aka M9 és Cyrus Malachi.
Nem a legaktuálisabb megjelenés éppen, de mindenképppen egy megemlítendő csapat a Vampire Weekend. Az amerikában lévő kvartett 2007 óta részese a zenei társadalomnak, azóta több kisebb terjedelű kiadványuk mellett tavaly egy nagylemezzel rukkoltak elő. A tagok: Ezra Koenig, Rostam Batmanglij, Christopher Tomson és Chris Baio. Ők számomra, akárhogy is amerikaiak (javíts ha tévedek, lehet, hogy csak élni mentek oda) mégis a brit típusú indie vonal egyik alapvető irányadói, utólagos meglapozói, vagy sikerült annak az összes jótulajdonságból összegyűjteni a legjobbakat maguknak. Szóval igen, annak ellenére, hogy myspaces oldalukon újhullámos punk zenekarnak csúfolják magukat, én mégis azt mondanám indie-t játszanak, holott lehet a kettő ugyanaz. Az ő alakulatuk is egy mérföldkő az életemben, ugyanis korábban elöttük nem nagyon hallgattam, preferáltam ezt a stílust. Leginkább Phoenixhez, vagy a The Whitest Boy Alive-hoz hasonul a világuk. Az alap csodás, kifejezetten, fokozottan muzikális, sok sok pengetőssel, hegedűssel, persze töménytelen gitárzással, és páratlanul meghatározó rá/mellédobolással. A lemezen még megannyi hangszer megszólal, úgymint cselló, zongora, orgona, mellotron, csembaló stb.. A szövegelés az indiehez méltóan félig éneklős, emócionális lázongás, ami kellően igazodik a hangszerarzenál diktálta alapokhoz. Egytől-egyik potenciális slágernóták, dinamikus, reformer és romantizáló felfogásban is. Itt az A-punk.
Az utóbbi időben sorra jelennek meg olyan kiadványok, amit egy producer hozott létre zeneileg, és a fél világ meg van rá hívva vendégszereplőként. Kérdés, hogy ez rossz-e nekünk? Szerintem nem. Pláne ha DJ Babu ilyen beleköthetetlen és korrekt anyagokat rak le elénk. DJ Babu a Beat Junkies nevű DJ-ket tömörítő csoportosulás tagja, emelett a nálunk is járt Dilated Peoples egyharmada (itt DJ+producer), meg még Defari-jal a Likwit Junkies fele. Los Angeles-ben járunk a nyugati parton, de az államok minden területéről érkeztek a közreműködők. Babus karibi-sokrézfúvós-soksample-t használó nyomozós alapok, csörgőkkel meg rámosolygással. Az album végig összevan keverve, szóval egyik szám végében már bennevan a következő, egyébként ez a megoldás kiválóan sikerült. Egy két ismertebb név akkor a végére, akik megtöltik szavakkal a zsákot: Doom, Sean Price, M.E.D., Little Brother, M.O.P., Termanology, Guilty Simpson, Roc C, Oh No. L.A.+N.Y. connection. Ami szólni fog: Dearly Departed, az M.O.P. segít Babunak.
Nem titkolom, fanatikus vagyok ha Venetian Snares-ről van szó, azonnal meghallgattam, amint hírét kaptam új alumba megjelnésének. Először sunyi módon beletekergettem minden számba, majd, hogy nem hittem füleimnek, végighallgattam az egész albumot. Igen, ez teljesen más. Mintha Aaron Funk újat akart volna alkotni, de csupán egy májlezúzós hardcore techno partira esett volna be. Hűen az album címéhez (Filth), ez valóban piszkos ocsmányság, és hűen a breakcore mellett szereplő plusz stílusmegjelöléshez: ez valóban acid techno. Az egyetlen remekmű az utolsó, Pussy Skull című szám. És itt érkeztem el teóriám kifejtéséhez, miszerint Venetian Snares akkor alkot ütős zenét, amikor annak köze van a szeretetéhes gyengébbik nemhez, a nőhöz, a csajhoz, a genitáliájához. Úgy vettem észre, hogy akár felmagasztolásáról, akár lealacsonyításáról, vagy csupán az őszintén kizenélt vágyakról van szó: de VS akkor igazán VS, amikor a nők iheletik meg. Legyen erre elég bizonyíték a szerelmi bánatát kifejező, klasszikus zenét megszégyenítő (szerintem legszebb!) My Downfall című albuma, a tavalyi Detrimentalist albumról (igen, szereti hazánkat) a Miss Balaton című szám, és idei albumáról a Pussy Skull, mely amolyan stílusbravúr visszakanyarodás a Miss Balaton sikeréhez, ezt hallgathatjuk íme.
Előljáróban: van az úgy, hogy szükségét érzem elmondani, kérem a kedves kocsival közlekedő kollégákat, hogy amikor bicikliútra hajtanak rá, annak érdekében, hogy azon keresztül közelítsék meg a további úttesteket, kvázi mintha kereszetződésbe hajtanának be szíveskedjenek körülnézni és csak biciklisek híján ráhajtani a bicikliút felületére, különben könyörtelenül el fogom ütni őket biciklimmel, és aljas és meglehetősen kicsinyes módon bosszulom meg az ilyen baleseteket.
Ennyit a blog szócsőként való használatáról. A CYNE (kibontva: Cultivating Your New Experience) egy négytagú, az USA-ból egész pontosan Floridából jövő hip-hop formáció. Starship Utopia című lemezük 2008-ban jelent meg. 11 nagyon erős, politikai felhanggal és figyelemfelkeltő szövegekkel operáló, bólogatásra késztető szerzeményt tartalmaz. Maga a rappelési stílusuk meglehetősen délies, lüktető, önérzetes alapokban határozza meg ezt a zenét, amelyet egyébként majdnem meglepően egy nagyon gazdag, jazzes, trip-hop-os, jelentékeny zenei alap kísér; csak úgy önmagában is el lehetne hallgatni. Ez a fajta igényesség, a stíusok és a kulturák keveredése teszi a CYNE zenéjét, és azt aki lejátsza és azt aki hallgatja úgy álatalában menővé. A csapat lényegében a korai Nas, Public Enemy és Outkast zenéjéből merített annak idején amikor 2001-ben összeált. Azóta gyakorlatilag mindenkivel dolgoztak együt akik meghatározzák ezt a stílust amerikában és széles e világon. Most soroljam? Daedelus, Four Tet, Nujabes, The Roots, EL-P, KRS One, Talib Kweli, Dalek, Atmosphere, The Beatnuts, Sage Francis, Against Me!, Mr. Lif, ISIS, Push Button Objects, és ugye az elmaradhatatlan sokan mások. Én szerintem a legjobb szám erről az albumról a kilencedik track. Címe: Floatin', Seven Star, Soarse Spoken & Stres közreműködésével. Ezért most ezt a számot teszem ide a lejátszóba, és nem a címadót, ahogy rendszerint szokásom.
Gyönyörű életkép következik: Laura B. Darlington akinek hangja ismerős lehet Flying Lotus lemezekről, és Alfred Weisberg-Roberts (Deadelus néven is feltűnik), feleség és férj, és igen, együtt zenélnek ők, mégpedig a Ninja Tune kiadó színeiben, The Long Lost néven. , Nem épp egy nagymúltú formáció amit alkotnak, debüt lemezük megjelenése ezévre datálható. Pszihedelikus, elvont elektroakusztikus pop zenét csinálnak, melynek gerincét Laura hangja, éneke adja, mellette Alfred is néha megereszti, illetve ő gitározik és klarinétozik is, és Lura is játszik fuvolán és egyéb hangszereken. Ők ketten a keménymag, amihez sok esetben társul Amir Yaghmai hegedűvel, torkából, fejéből jövő hangjaival, nomeg Andres Renteria dobolása és Jonathan Larroquette szoftveres utómunkálkodása. Meglehetősen világvége hangulatot árasztó zeneiség amivel kiszolgálnak minket, elszállós, túlvilágból átcsengő hangokkal, óvatos breakbeat témákkal megspkéleve, sokszor olyan hatást kelt, mintha random visszafelé játszanák a tracket egy szekvencia erejéig és aztán normálisan, így ez a dallamosságát is tagolja. Itt ez a Sibilance.
Ingyen kolléga gondolatát kiegészítve megjegyzem, hogy összesen egy ember olvas minket, és pont Ön az, pont Te vagy. Jónapot, hello. Szóval, most bizony két albumról lesz egyszerre szó, és hogy megkönnyítsem a magam és a kedves olvasó(k) dolgát is egyidőben, nem egymásba zipzárazott mondatokat írok, hanem sorbafűzöm gondoltaimat, mint ahogyan ez a két lemez is egyként jelent meg, mégis külön. Szóval van egyszer a Beirut, ami egy népes csapat, az élén Zach Condon, a hang, és mellette a számos, nem kevés fúvós, és egyéb zenész. Az egész egy rettentő teátrálisan összecsengő világzene, mintha egy beltéri zenekari felvonuláson vennénk részt - a háttérben mazsorettekkel - amibe ez alakalommal a Jimenez Band is beleszólt, mikor Mexikóban rögzítették a felvételeket. A zene világa egyezik a Beirut által korábban perezentált anyagokéval, mint amilyen például az egyik Nova Tuneson felbukkanó Nantes is, illetve a fúvósok most egy kicsit még több szerepet kaptak, ha lehet. A másik lemez, a Realpeople albuma, frontemberét tekintve azonos az előbbivel, sőt, itt meg is akad a tagok lajstroma, ugyanis ez az alteregó Zach szóló karrierjét takarja. Az énektéma ugye adott, szerepet kap még a harmoika, ám az alapok azonban merőben eltérnek, hiszen ez nem élőzene, itt eletronikus alapokra épül a dalolás, olyanniyra, hogy például az utolsó track számomra elég DJ Bobosra siekeredett, így elmondhatjuk, hogy a Beirut féle eresztésnek ütemelése, és zekari háttere okán is klasszisokkal nagyobb a muzikális értéke. The Akara a Beirut szekcióból íme.
Máma az egyik, vagy talán a kedvenc francia hiphopperem a soros. A régmúlt időkben nem igazán rajongtam az efféle szövegelősen lüktető zenékért, az elektronikus hangzás sokkal jobban vonzott. Ez azonban szép lassan megváltozott és ebben jelentős szerepe volt, a szinte véletlenül a birtokomba kerülő két Oxmo Puccino CD-nek. A francia ajkú mikrofonba ritmusbeszélő Úr igen hatékonyan űzi az ipart, és a mindenkor minőségi sarjai bizony az én szívembe is belopták magukat, megszeretették velem a műfajt. Oxmo Puccino aka. Abdoulaye Diarra több mint tíz éve mondja a magáét nekünk, eddig összesen három önálló albumra rákarcolva. Számomra az első kettő volt a pálfordulás induktor, nevezetesen az Opéra Puccino (1998), és a L'Amour Est Mort (2001), ezt követte 2004-ben a Le Cactus de Sibérie, ami még mindíg hozta a korábban megszokott ritmusos, minősági hangzást. Majdan készült még két lemez, az egyik a The Jazz Bastardssal, ami ennek megfeleően egy kicsit jazzebbre vette a figurát, illetve egy másik DJ Cream kezei által. Ez utóbi kettő egy halvány árnyalattal elütött a Puccinos vonaltól, így nem ártott már egy újabb önálló anyag. Ez most hétfőn, azaz márc. 23.-án meg is jelent. A L'Arme de Paix egy muzikális alapokkal megáldott hanglemez, amin Diarra mellett Sly Johnson, Ben, Olivia Ruiz és K'naan is artikulálja nekünk mandanivalóját. A lemez egy kicsit lájtosabbra sikerült a korábbiakban, vélhetően Diarra romatikus életciklusának tudható ez be (lásd borító is), de olyanokat mint a hangja amivel beszél nekünk azt ugye nem lehetett megváltoztatni, és annak ellenére, hogy még mindig nem vagyok a francia nyelvhasználók társaságának belső embere, ezzel az albummal is megvettek. Dallamos, óvatos, kissé rnb szerű, kifejezetten játékos hiphop lemez Franciaországból. Nehéz a választás, halljuk Olivia Ruizzal feetelve a mókás közpkori Sur La Route D'Amsterdam nótát, hohó.
Hogy miért van kijárási tilalom nappal? Nahát-nahát. Kulcsoljuk össze élettől meggörbült ujjaink a hátunk mögött és jöjjünk rá. Vagy inkább......elárulom? Ez egy sor a Company Flow nevű kollektíva egyik himnuszából. El-P nevét a blog olvasói (talán már vannak 3-man rajtam kívűl) már betéve tudják, lábméretét két könyökkel mutatva prezentálják. Sajnos (?) neki is köze van ehhez, zeneileg a 95%-ot ő alkotta meg. Nem titkoltan már most gondolkozom, hogy melyik számot rakjam bele a kis lejátszóba, nem lesz könnyű feladat rájönni.
Tulajdonképpen ez a 90-es évek 2. felének legfontosabb lemeze amikor a hullámvölgy felé elindult mainstream dolgok mellett megjelentek a kisebb és sötétebb helyen lakozó projektek, az independent hip-hop egyik alapkövét sikerült a Co Flow-nak lerakni Funcrusher Plus című albumukkal. A Rawkus jelentette meg eredetileg, de mivel az egész produkció lényege az irányított zenei trendek követésének alapvető elvetése, a műfaj újragondolása, ezért az anno Mos Def mellett leszerződtetett csapat elvágta köteleit a kiadó kikötőjétől. Nem az történt ugyanis, amit előre megbeszéltek. Jeles zenetörténészek és zenekritikusok a 90-es évek egyik legfontosabb lemezének tartják műfajtól függetlenül, az akkori release-ekre egy 10 évet minimum ráver.
A borító passzol az LP-hez, olyan érzésünk van végig, mintha űrroncs kereskedelemmel foglalkozó műbolygó közepén járnánk, tökös intergalaktikus bűnözők között. 2001-ben a csapat bedobta a törcsit, nem adtak ki több albumot, csak egy fél instumental őrületet. Mr. Len és Bigg Jus azóta is zeneileg aktív, sodródnak a 21. századdal, egy 2006-os interjúban Mr. Len elejtette, hogy már készíti az új album zenéit, egy esetleges reunion esetén jöhetne az új album. Tudjuk sajnos, hogy ezekből általában nem lesz semmi. Aktualitását az adja az eddig leírtaknak, hogy május 5-én remasterelve megjelenik a DefJux kiadásában újra az anyag, a főnök megszerezte a jogokat. Hallgassuk tehát a....ööö..najó legyen a Krazy Kings. Bár legyen inkább a Population Control. PRESS PLAY
.jpg)
