album

Másodszor kezdek neki ennek, hála az áldott, hibátlanul működő blog.hu-nak, ugyanis hoppá egyszercsak eltűnt, persze lehetőleg a legvégén, nade ugyan, volt már ilyen, na és pont ez a baj. Igyekszem felidézni, menniyre is jópofa és frappáns voltam még,mikor először írtam, mert most félek nem folynának ki belőlem hasonló ízű gondolatok. Szóval nem egy gazdasági válsággal érintett nagyvállat a téma, annál inkább egy zenei pályafutását otthonában, Franciaországban billentyűsként kezdő muzsikus ember lesz most a górcső alá befektetve. A banda neve, vagyis a General Electrics ugyanis egyetlen embert takar: Hervé Salterst, aki zenei pályafutása hajnalán pélául Olufela Olufemi Anikulapo Kuti, azaz Femi Kuti mellett is klimpírozott. Ezt követően, fogta magát, elővette cseresznyemintás bőröndjét, és az újvilágba költözött, miközben órája 1999-et mutatott. Ott az electro-funk stílus lüktető főerébe csöppent, továbbra is billentyűzött. Ő olyan, hogy leginkább a régi idők szintetizátorait preferálja, amilyenek a Rhodesok, a Hammodok és a Clavinetz is. Később több más elektrotechnikai hangforrással megfejelve az előző tónuspalettát megalkotta a GE-t. Sok helyütt zenélgetett az államokban majd megismerkedett a Blackaicious-os fiúkkal és Dj Shadow úrral is, és együtt is zenélgettek sok helyütt eztán. Sőt, így ebben a kombóban legyártották az első GE nagylemezt, amit később másutt, még két másik kiadó színeiben is piacra dobtak. A stílus, hát mondjuk, hogy hip-hop, de annak egy meglehetősen korcs, de annál jobb synth-pop típusú, kicsit funkos, nótázós, pseudo-indie alága. A dallamosság csaknem az egész lemezt átjárja, nem csoda hogy a nova records két egymást követő tónusgűjteményére is felkerült egy-egy track (a Take You Out Tonight, és a Tu M'Intrigues). Itt a Maroonssal közösen készített felvétel, a Facing that void szól. A folytatás meg holnap...

General Electrics - Cliquety Kliqk

(Bleu Electric, France, 2003)

Huhú, most aztán megint valami nagyon különleges érdekesség következik. Egy igen jó elszállós minimalista ambient, amit én, mint olyat például különösképpen preferálok. Az előadó az Huntley Miller, avagy más néven Cepia. Miller kezdeti többéves akusztikus zenei szcénában építgetett karrierjét hirtelen kitörni vágyása, önállósodása törte meg, és felhasználva zenei kvalitását, kiváló hallását és tehetségét, nekivágott ez elektronikus birodalom végtelenül nyugodt ostromának. Amit létrehozott az valami egészen különleges világ, természetfilmek zenéjének illő számok, olykor egy kis óvatos breakbetaes szellőbe kavarodva. Kétség kívül önálló a stílus és a hangzás, igazán kellemes light muzsika. Eddigi két nagylemezéből most a korábbit kérném figyelmünkkel átitatni, ami egy válogatás lemez, átértelmezett nótákból, erős elektronikus metaforában. Az alapkoncepció nem ütközik semmilyen hazai, vagy más egyéb nemzetközi, nálunk is hatályos jogszabályba, ennek ellenére egy-két track erejéig úgy fest sikerült huzamosabb ideig elvarázsolnia magát, és az átlag emberből értetlen tekintet kicsikaró, nehezen megfejthető, sok Super Nintendo korszakból ismert, a Contra játékból kölcsönzött tónussal (emlékeztetőül), amitől azért már kicsit én csaknem úgyéreztem, elég, még a végén sok lesz a pulzálásból. Maximálisan minimális köd szerű zenék, amitől nagyon nem látunk tovább az orrunknál, de azért egy rendes fényszóróval, reflektorral lehet segíteni a dolgon, illetve van amikor magától felsejlik milyen vidéken is járunk. Jelenleg a Ghostly International kiadó színeiben versenyez ő. A lemezről pedig Dosh - Naoise c. trackje Cepia értelmezésében íme.

Cepia - Atlantic Blood

(Sublight Records, Canada, 2006)

Van itt nekünk egy érdekes fekete fiatalember, aki nem csalás max ámítás; középsuliban punkbandában zenélt. Minneapolisban járunk, általában hideg van, hó is akad.  Stefon Alexander: ilyen jólszituált névvel hárfát várna az embert meg kellemes "milenne-ha-ideadnád-az-ubisalit" beszélgetést öltönyös vacsorával, villamoson keményfedeles könyv olvasását, zsebórát, pipát és megfontolt tiszteletteljes lépteket. P.O.S. 2001 óta aktív, én munkásságát pár hónappal ezelőttig nem ismertem, meglepően friss hang a palettán, megfelelő skillel. Sőt. Erővel köp a srác. 2009. február 3-án jelent meg a harmadik nagylemeze Never Better címmel, amit úgy is meglehet vásárolni, hogy az egyébként zseniális borítót össze lehet kombinálni 16 képpel és 6 fedéllel, vagyis 96 különböző eredményt tudunk kihozni. Miután elégedetten a combunkra csaptunk ezek hallatán, elárulom: az album hangulata szélsőséges, van egy optimista hangvételű trekk, kicsit felszabadultabb, pozitívabb, aztán ezt követi egy sötét pesszimista beteg zene. Nagyjából ez a formula végig, 1-2 kilengés van, de ha szétszortírozzuk a számokat fele-felére jön ki a 15 szám. Sok gitár, néha éneklés, néha üvöltés, punk elemek, rapcoreba hajló zene. A régi pajtik besegítettek a cucc készítésében, ennek köszönhető a rengeteg élődob, sokat dob az egészen. Nem fogok ebből szokást csinálni, csak az album kettősségének köszönhetően dobok ide 2 trekket, a Goodbye az igazi "feelgood" hangulatú szám, a másik alatta a Terrorish, sokkal mélyebb, ittasan földalatti elől alagútban menekülünk, lihegünk, de azér elvetemülten vigyorgunk. Rajta hát. Bonusként kaptok egy klippet is a Drumrollból.

 /Goodbye/

 /Terrorish/

P.O.S. - Never Better

(Rhymesayers,USA,2009)

Kavemura producer, diszkzsoké, Olaszországban éri az alkony és a hajnal általában, amire nálunk talán még nem is volt példa. Az elmúlt években Kavemura döntően mixekkel válogatásokkal jelentkezett, amibe belepiszkált egy kicsit, és e kiadványok díjmentesen voltak elérhetők a tisztelt hallgatóság számára. Ez most változott, és elkészült első, teljes egészében sajátjának mondható albuma. A lemez idén január végén került a boltokba, pontosabban az amazon, és az iTunes virtuális polcaira. A stílus hiphop, szigorúan instrumentális vonatkozásban, amit néhány track erejéig érezhetően megfertőzött az electorclash érzet  (gondolok itt a nyújtott basszus betétekre, exkluzív tónusokra, nem sok van ezekből, de van). Ezen idült fertőzés ellenére, sokakat meg fog lepni, de a jazz, mint olyan is sunyi módon átjárja szinte a teljes korongot, mindemellett, pedig van egy erős oldschool világa az Overlook lemeznek, a sok 90-es éveket idéző electro-s loopnak köszönhetően, amik azért szinte már-már bántóak, de azért nem. Összességében egy roppan diverz album, a romantikus háttér zenétől, a tolakodó, MTV-s szenzációhajhász nótákból ismert tónusokkal átszőtt szekvenciákig. Nem mellesleg a borító is remek darab, nameg a teljes lemez megkapható ingyenesen. A Habitat track hallható.

Kavemura - Overlook

(net relase, world wide, 2009)

Daiskue Miyatani Úr csodák-csodájára Japánban született, és honhű módon ma is ott él és tevékenykedik, egészen pontosen az Awaji szigeten. Az Úriember 27 éves, és a harmónia vélhetően jelentős szerepet tölt be az életében. Grafkai munkássága mellett, 2004-ben kezdte zenei élését, és mivel egy meglehetősen szűk kör által emészthető, illetőleg hozzáférhető terméket gyárt ő, így mellette kénytelen (de lehet, hogy szereti), egy könyvesboltban dolgozni, ami sok okos szerint hozzásegítette őt az ezernyi nyugalomországból eredő hang felfedezéséhez. Amit ő játszik az kérdés nékül tökéletes MINIMAL. Mindenképp lenyűgöző zene, akusztikus, gitárhangsúlyos alaptémája, egy cseppnyi autentikus japán hangzással xylofonnal és végtelennyi elektronikával kiegészülve teremt körénk ébredező természetet, Lexus reklámot, jávorszarvas ellést. Miyatani olyannyira minimal, hogy ha meglátogatjuk hivatalos honlapját, ott gyakorlatilag semmit nem talállunk róla, és senki másról sem. Nagyon ritkán találni ennyire igényes, és eltalált és egyben nyugodt, nem agyon elektronizált művet e stílusban, valószínűleg ebben nagy szerepe van a gitár csaknem egyeduralmi pozíciójának. Itt akkor meg: Old tape.

Daisuke Miyatani - Diario

(Ahornfelder, Germany, 2007)

Pont nem a Hangar 18-ről akartam albumajánlót írni, bár hátradőlve megtehettem volna, viszont az imént olvastam hogy a formáció február 24-től ebben a formában nem létezik tovább. Egész  nyugodtan elkezdhetünk közösen szomorkodni. Jogos a kérdés, hogy miről beszélek, meg kik ezek. Windnbreeze, Alaska és DJ paWL alkották ezt a bandát, Ian vagyis Wind jól menő vállalkozást indított el kedves feleségével, és úgy érezte, hogy amit elszeretett mondani azt már elmondta. Reméljük mihamarabb meggondolja magát, ugyanis az egyik legösszetettebb és egyénibb előadásmóddal rendelkezik a szövegből élők terén. Alaska, a pufi forma nyomatja tovább, Kojo nevű haverjával zenél tova, egy EP már kész van és érkezik az LP. paWL tovább rendezget és ír reklámokat, hogy producerként tovább dolgozik-e valahol, nemtudni. A mocskos 80-as évek NewYorkjából merített zenék, kivételesen tehetséges szövegírók, egyéni hangzás és témák, szeletelős ütemek és rímek. Hihetetlen módon összeszokott 2 MC. Összesen 2 albumuk jelent meg 2004-ben a Multi-Platinum Debut album, és 2007-ben a Sweep The Leg. 

Akkor egy kis összefoglalás: Where We At? klip, Highly Anticipated klip, Bakin Soda klip (amit betiltottak, mert azt hitték, hogy a crack-et népszerűsíti) a Multi-Platinum albumról az Easier Said Than Done szám hallgatható meg, az újabb albumról pedig a Jump Muthafuh. Még talán annyit, hogy a tompább hangú úriember a Windnbreeze, a kicsit élesebb meg Alaska.

Hangar 18 - Sweep The Leg

(Definitive Jux,USA,2007)

Hangar 18 - The Multi-Platinum Debut Album

(Definitive Jux,USA,2004)

Helyszín: Hollandia. Egyéb: van egyszer a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble (a továbbiakban TKDE) és a The Mount Fuji Doomjazz Corporation (TMFDC). Közös bennük: szinte az összes tag, köztük a gócpont, az őssejt Jason Köhnen (pianista, bőgős - aka. Bong-Ra); eltérés pedig csupán, hogy utóbbi, azaz a TMFDC döntően a TKDE élő produkcióit takarja kiegészülve esetenként változó számú vendégzenésszel. Mindkét névvariáció túl van első nagylemezén, és mindkét esetben elmondható, hogy készülőben van a második egész estés korong is. Lévén, hogy a két formáció tulajdonképpen egy és ugyanaz, nem taglalom tovább külön-külön őket, mostantól együtt mindkettőre, és különösen a TKDE-re fókuszálunk. Tehát a banda 2000 óta működő audiovizuális produkció (itt megjegyezném asszociációmat a Sayag Jazz Machinera, habár végeredményben nagyban eltér attól), akkor még két taggal, a már említett Köhnen Úrral és Gideon Kierssel indult. Eleinte némafilmekhez gyártott aláfestő muzsikákat, animációhoz, és művészfilmekhez egyaránt. Az évek előrehaladtával a vulkánról elnevezett formáció létszáma bővülni kezdett, melynek az utolsó tag (legalábbis egyenlőre) vetett végett 2009-ben, aki nem más, mint a hegedűs, Sarah Anderson, a korábban becsatlakozott zenészek pedig: Hilary Jeffrey (trombita, oszcillátor, szintetizátor), Charlotte Cegarra (ének, vizuális-effektek, zongora, xylofon, furulya), Eelco Bosman (gitár) és Nina Hitz (cselló). Mint a felsorolásból könnyen megsejthetjük, muzikális formációról beszélünk, és ha ezt a frissen szerzett következtetésünket hozzácsapjuk a banda nevéhez, akkor kis eltéréssel megsaccolhatjuk az általuk teremtett világ milyenségét, amivel most legújabb kislemezünkön, a Mutations-on is szembe találhatjuk magunkat. Jövőzenét játszanak, pontosabban egy jazz alapokra építkező, jövőből érkező, elvont, kísérleti soft/post-rock ambientet. Igen, ebben a mondatban talán minden benne is van, már csak az arányok nem tisztázottak, ugyanis ezek trackenként eltérőek, de ami biztos, hogy tempó és lelkivilágunk bolygatása tekintetében csaknem végig nyugalmas nótákkal találkozunk. Olyan mintha egy The Dead Texan albumot elsősorban hangszerekkel rögzítenének, és még egy kicsit több is annál. Ez az EP a csapat állítása szerint pusztán egy csillapító állomás a nyáron, illetve tavasszal megjelenő lemezek előtt, olyannak mondanám, mint mikor egy étteremben a pincér az evőeszköz asztalra helyezésésvel töri meg, osztja fel hosszas várakozási időnket. A Shadows hallható a gomb nyomását követően.

The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble - Mutations EP

(Ad Noiseam, Germany, 2009)

Újabb írás, ami úgy kezdődik, hogy már járt nálunk és... Igen járt, és most megint, hiszen megjelent Guillermo Scott Herren legújabb, jelenleg még jócskán ropogós lemeze. Ezen hír elsősoron kedves Ingyen végtelenül figyelmes gesztusa képében realizálódott az én fejemben: szólt. Egy szó mint száz, megjelent, megjelenik Prefuse 73 új albuma, aminek én, kimondottan örültem. Mint azt már korábban kifejtettem, az egyszemélyes csodacsapat egy/az alternaítv hiphop atasé, a törtütemek atyja, az elektornikus időjáratás és intelligencia egy magasra kiemelkedő alakja. A mostani lemez szintén nem okozott csalódást, sőt. Habár abszolult elégedett voltam az eddigi lemezekkel, valahogy a mostani most még jobban teszik, mint az előzőek, mint mikor olyannyira voltak újak, mint amennyire ez most. Az, hogy ez minek tudható be, az nem is fontos, lehet, hogy csak mindig ezt gondolom az újdonság adta euforikus mámoromban. Mindenesetre a stílus némiképp változott, elmozdult. A törtütem és a Földön túl is törvényen kívüli hangok megmaradtak, inkább számomra a tempó és a sűrűség az ami eltérést mutat, mintha a hangok világába is begyűrűzött volna a recesszió szigorúan parancsoló szava. Nem annyira jellemző az a nagyvárosi hangforgalom, mint a korábbi lemezeken, sokkal nyugadtabb, muzikálisabb (a maga nemében) az egész, kicsit kivonulunk a belvárosból, és még ugyan halljuk a zajokat, érzékelhető a harmónia és a természet nyugtató sóhaja, mindeközben megtartva sajátságosságát, elvíve a kedves hallgatót, jó messzire meg vissza meg a másik irányba meg mindenhova. A tempó tehát lelassult, a zeneiség erősdött, de mindez csak szolid árnyalati szinten érzékelhető, emellett pedig akad jócskán a hagyományosan kaotikus orkánokból is. Remek basszus témák, típusosan prefúzionikus ciripelés, frekvencia pengetés, mindez 29 trackbe szétdarabolva került tálalásra. Hivatalos megjelenési dátum április 14. Itt: a Yuletide szól.

Prefuse 73 - Everything She Touched Turned Ampexian

(Warp Records, UK, 2009)

Pár héttel ezelőtt már volt post K'naan előző lemezéről, és mint írtam akkor, e hónapban valóban megjelent a legújabb, Troubadour címmel. Ahogy várható volt, kissé kikopott zenéjéből a folkos afrikai vonal, és inkább populárisabb, reppelősebb dolog kerekedett ki belőle. Ami egyébként nem baj; egy elég mozgalmas, pörgős album lett, a Dusty Foot Philospher-es bemutatkozás után. A lemez első fele tekinthető a populárisabb vonalnak, több számban is híres vendégek vokáloznak K'naan-al. Itt van például Damian Marley az I Come Prepared című számban; így legalább már teljesen világossá válik a két előadó elég hasonló, de mégis tökmás énekstílusa. Megint helyet kapott ezen albumon is az If Rap Gets Jealous című szám, amelynek vendége megint a Metallicából jól ismert szólógitáros Kirk Hammet. A Bang Bang című szerzeményben Adam Levine működik közre, akit pedig a Maroon 5 énekeseként ismerhetünk. Itt van a brooklyni repper Mos def is, aki Chali 2NA-val segít be az America című számba. És eztán válik az album egy kicsit autentikusabb afrikai ütemmekkel tagolt lemezzé, amely számok már tényleg csak K'naanről szólnak. A felvételek Jamaikában, a Marley család stúdiójában készültek, a kiadásért pedig az A&M Records felel. 

Szóval ez egy multikulturális album, ahogy K'nann eddigi munkássága és élete is az volt. Több szerepet kap a rock, s a műanyagosabb dancehall hangzás és magyarázás, ezt betudhatjuk a 2003-as trendek átértelmeződésének. Én nem csalódtam, volt már akinek eröltetett lett az efféle megújulás (pl. Patrice), K'naan-nak sikerült, és ez már önnmagában jót jelent. A Wavin' Flag című szám szól itt, ha megnyomod.

K'naan - Troubadour

(A&M Records, USA, 2009)

2008-ban jelent meg ez a kis egyszámos album; a híres reggae zenész különleges szerzeménye. Eredeti nevén Calvin Scott 1959-ben született Jamaikában. Első lemeze 1979-ben jelent meg, azóta munkássága folyamatos. Mondjuk Myspace oldalára utoljára 2006-ban jelentkezett be bárki is a szerkesztők közül, de ez nem jelent sokat, ha a híres színes bőrű amerikai elnök (-jelölt) úrnak ír az ember amolyan kampány számot. Remek ez az árukapcsolás, hiszen így a Barack is még népszerűbb lesz a rasta közönség számára, valamint Cocoa Tea is kaphat az Obamáról érkező fényből, és népszerűsítheti egész 30 éves eddigi karrierjét.

A szám maga a legjókedvűbb reggae-t képviseli; refrénje például kimerül a híres elnök hangzatos nevében, az összekötő dallomak énektémái pedig kötelezően nagy és örömteli igazságokat tartalmaznak.

 Well it’s no joke it’s a fact,

we’re gonna paint all the white house black (Obama!),

And nuff cyan believe a true

black house fe run the red, white and blue…

Dem a shout out…

Hallgassátok, szeressétek; így legalább közvetlenül hathat is jókedvetekre valamicskét a messzi, mesebeli, fekete amerikai elnök és hű énekes segítője Cocoa Tea. A számhoz készült klipp megtekinthető itt.

Cocoa Tea - Barack Obama

(VP Records, USA, 2008)

Tommy Tempa. Neve nem mutat semmi relációt az azonosan ejtett és írt kiadóval. Tommy Londonban él, zenél, producer ő, hiphop alapokat csinál, természetesen sajátos stílusban. Fogott egy hordót, azt félig töltötte hiphoppal, öntött hozzá egy kis jazzt, egy kis soult, egy pár dl mesebeli sample koncentrátumot, három pipettányi funkot, és aztán ő is beleugrott ebbe az edényzetbe, és mikor kimászott abból, kiteljesedve, szutykosan, átázva a ettől a zeneszörptől nekiállt lemezeket pakolni, potmétereket tekergetni, tologatni, hangszíneket állítani, tempót korrigálni, loopokat tallózni, ilyesmi. Ebben a minőségben a 2600 Recordings színeiben versenyzik egy ideje (ahol Mr. Cooper is volthogy), csinált alapokat többek között Mr Lawsnak, Mancininek, vagy pl. DPF-nek is. Saját szóló lemeze 2008 novemberében sírt fel, és a gyermek, igen ígértesenek mutatkozott. Hamar bölcsödébe került, ahol nyomban kitünt csoporttársai közül. Olyan igazán frenetikusan sajátos instrumental ő, meglehetősen nyugodt, muzikális, zseniális. Egyetlen fogyatákossága - és ez lévén ő csak egy EP érthető - terjedelme, ugyanis csak 6 track áll rendelkezésünkre, hogy elmerüljünk ebben a sajátos, pompás világban. Itt meg a Lost Souls duruzsol már.

Tempa - Time to Run

(2600 recordings, UK, 2008)

Az Aquasky vs. Masterblaster név egy angol drum & bass - breakbeat triót takar. 1995-ben jöttek ők így össze együtt, és már kiadtak azóta jópár albumot, remix albumot, sok értékes számot, valamint meglehetősen sok és jó koncertélményt is okoztak már itt Magyarországon is. A vs Masterblaster név zenéjük brakbeat részének kifejezésére is utal, és mondhatjuk, hogy az albumon túlnyomó részt breakbeat-es ütemekkel, kemény basszus alappal, sok dallammal találkozhatunk. A tempó nem annyira feszített, illetve inkább más hangszínekkel éri el azt az élményt amit a drum & bass okozhat. 

A Beat the System album legfontosabb jellemzője ez a típusos stílusválasztás. Ha valaki brakbeatet akar hallani, pláne abban az esetben, ha nincs teljesen tisztában a két stílus különbözéségével mindenképpen ezt a zenét ajánlom. Fontos szereplő az albumon a The Ragga Twins formáció, akik hasonlóan Londonból jönnek, és mérhetetlenül gyors tempóban és természetesen nevükhöz méltóan reggae-s témákban vokáloznak a számok alá. Oly mértékű unikalitást és élményt jeletnek ebben a zenében, hogy öröm őket hallgatni. A Ragga Twins egyéb számai is hasonló stíluselemeket, kvázi sokszor érthetetlen, de azért rímekbe szedett szövegdarálást jelent a két előadó (ikerpár) különféle hangszínein. 

Az album két cédés kiadásban jelent meg; az első cd-n külön külön, a számok eredeti verzióit hallhatjuk, a második cd pedig mindezek összemixelt, megkevert, és bónusz számokkal megspékelt változata. Mindekettőt lehet szeretni, azonban a mix cd-t én enyhén szükségtelennek érzem, de akadt már rá alkalom, hogy jól jött így egyben ez az album. A kiadás éve 2002, a kiadó pedig a Botchit & Scarper 'brakbeat vállalat'. Az All in Check című számot lehet hallanni:

Aquasky vs. Masterblaster - Beat the System

(Botchit & Scarper, UK, 2002)

Stapleton, New York. Ghostface Killah bemutatkozó albuma azonnal a Billboard 200-as lista 2. helyén landolt. Persze ettől még éppenséggel lehetne borzalmas, de ez mutat valamennyit az akkori helyzetről, hogy zsákszámra vették a hiphop lemezeket, főként azokat amikhez köze volt a Wu-Tang Clan-nek. A címet az ismert képregényhős, és Ghostface egyik alteregója is adja.

A borítón bal oldalon Raekwon látható, a trekkek nagyrészén közreműködik, középen Cappadonna, nem hivatalos klántag, akinek borítóra kerülése több kérdést vet fel, hiszen csak 5 darab számban szerepel. Quentin Tarantino egyik nagy kedvence, Rza volt az album producere végig, kung fu és a 70-es években jellemző fekete főszereplős filmekből kivágott részletekkel, akkor még nagyon furcsán ható hangokkal és off the beat ütemekkel. The Chef és Ghost kiválóan kiegészíti egymást végig különböző hangjuk és rímtechnikájuk miatt, ez az LP egy tökéletes példája annak, hogy hogy kell olyan anyagot készíteni ami még 13 év elteltével is frissnek, üdének és aktuálisnak hat. Az örök klasszikus szót is ráaggathatjuk. Tippelhetünk a PLAY gombra kattintva, hogy a menekülő formát elkapják-e. A cut egyébként az 1995-ös The Usual Suspects (Közönséges Bűnözők) filmből van kivágva.

Ghostface Killah - Ironman

(Epic Street,USA,1996)

A One Self egy 2005 környékén, Londonban debütáló háromtagú formáció. Tagjai: a híres lemezlovas, egy orosz ninja, DJ Vadim (Vadim Peare), Blu Rum 13 (James Sobers) és végül de utolsó sorban a mesés hangú díva, Yarah Bravo. Mindhárman zenélgetnek külön-külön is, de mondjuk például Vadim neve sokaknak több mint ismerősen csenghet (legutóbbi albumán többek között Senával is készített közös számot). Az alapokért főként Vadim, a szövegekért, hangért pedig a hölgyemény és James a felelősségre vonható. A csapat számos nagy sikerű fellépést tud a háta mögött, fesztivál fellépések, önálló koncertek, valamint eddig egy kiadott lemez is az övék már, de találkozhattunk már velük a Nova Tunes sorozaton, vagy a szintén Radio Nova által kiadot 25 lemezes válogatáson is. A stílus nyilván nem kérdés, hip-hopot játszanak, viszont az árnyalat, az már nem feltétlenül a Vadimra jellemző tónus, ugyanis meglehetősen lájtos, sokszor mármár soul-hop világot varázsolnak körénk, de azért van kilengés, az alapok kellően elvontak, tördelt ütemek, karibiánus, és vákuum béli hangok is szép számban hígitják a megfáradt basszus témát. Legutolsó munkájuk 2006-ban került piacra (Organically Grown EP), így lassan már esedékes egy újabb bakelit, kislemez, nagylemez születése. Itt, most a Blue Bird a hallgatható.

One Self - Children of Possibility

(Ninja Tune, UK, 2005)

Aki ismer az tudja, hogy pont én nem vagyok az aki indie rockot hallgat, vagy eszébe is jutna. Aki meg nem ismer, az meg most megtudta. Aki meg ezen kategóriák egyikébe se tartozik, annak verőfényes februárt szeretnék kívánni. Anno nem emlékszem hogy került elém az Arctic Monkeys bemutatkozó albuma, de láttam, hogy fiatal sheffieldi srácok, gondoltam megér egy próbát. Eléggé meglepődtem. Persze jöhetnek a Babyshambles rajongók, hogy az az igazi, meg hogy a The Killers is sokkal jobb, és a srácok zenéjében semmi eredeti nincsen. Akit az ilyen értelmetlen viták valaha is vonzottak, annak ajánlom a fórumokat, esetleg a Nyugati aluljárót szombat este 11-kor. A banda arca Alex Turner, félelmetesen (az amúgy rendkívűl jó) riffekre illő hanggal, a szövegek nagy részét is ő írja. Van még itt nekünk Jamie a gitároknál, Matthew dobol, és Nick meg basszusgitározik, miután Andy elhagyta a csapatot 2006 nyarán. A címben szereplő, amúgy 2006-os album 4x-es platina lett az Egyesült Királyságban, meg nyertek vele egy sufnira való díjat. Egyébként idén jön az új lemez, 2007-ben meg megjelent a 2. LP-jük, a Favourite Worst Nightmare. Ugrálós, dombról leszaladós, napsütéses, házibuli alapnak kiváló album, ragyogó tehetségek. Csöndben vagyok már, te meg kattintassz a háromszögre. Kivánok.

Arctic Monkeys - Whatever People Say I Am, That's What I'm Not

(Domino Records,UK,2006)

JME nigériai származású. JME producer, MC és a Boy Better Know kiadó tulajdonosa. JME Tottenham szurkoló, mert Észak–Londonban lakik. JME gyorsan kirakja a Rubik-kockát és BMX-ezik is. Rá nem igazán vonatkozik az, hogy ha sok mindenben vagy jó, akkor igazából semmiben sem vagy igazán jó. JME elég mókás fickó, úgy általában, de a szövegeiből is rájöhetünk. Tavaly júliusban jelent meg az első albuma (meg előtte 4 mixtape), és nagy sikert aratott. A zenék feléért ő felelős, tipikus JME féle vicces de mégis beteg alapok, a műfaj ugye grime, tehát szöveget is hallunk. Megéri megszerezni, szerezhetünk vele sok kellemes percet magunknak, a gyerek meg ugye nem normális, de éppen ezér szimpatikus mindenkinek. Standard.

JME - Famous?

(Boy Better Know,UK,2008)

Gondolom sokan láttátok már a K-pax című filmet, Kevin Spacey főszereplésével (2001). Egy önmagát űrbélinek mondott fickó kerül be egy közkórház pchiátriájára, s mindebből egy nagyon érdekes, elgondolkodtattó történet kerekedik ki. De mivel nem filmet ajánlunk, ennek járjatok utána magatok.

A film zenéjének nagy részét Ed Shearmur szerezte, amelyet én egy kicsit a klasszikus és az elektronikus minimál közé irányoznék. Van egy és nem sokkal több, nagyon karakteres zongora téma, amely íveli a filmet, és ezt a zenei albumot. E körül forog minden, ezt halljuk viszont többször is szinte minden számban, különböző tempókban, és hangszínekben. A továbbiak az érdekes hangbetétek, néha feszes tempójú elektronikus kreálmányok. Az album teljesen visszadja a film hangulatát, egyrészt értelemszerűen a jelentek alapján adott számcímek és az időbeni sorrend miatt is. A számoknak van egy halovány űrből jött beütése, pont mint Protnak a főszereplőnek, aki szemmel láthatólag nem UFO, de előadásmódja annyira hiteles, hogy az mindenkit felcsigáz - mind környezetét, mind pedig a nézőközönséget. 

Többször ugyan nem érdemes megnézni, meghallgatni azonban annál inkább. Taxi Ride a címe a számnak, ami szól.

Edward Shearmur - K-Pax Original Motion Picture Soundtrack

(Decca, UK, 2001)

Amerikában járunk, New Yorkban, Buffaloban. A formáció alapvetően háromtagú, amit DJ Cutler, Nick Zero és Tone Atlas adnak ki, illetőleg a szövegek terén kiegészül a háromtagú The Fres Sisterssel, valamin Definitionnal, St. Mic-cel és Max the Greekkel. Egy tulajdonképpen meglehetősen újkeletű banda, eddig csupán egyetlen nagylemezük jelent meg közösen, habár korábban már mindahányan tevékenyen foglalkoztak zenéléssel, mondással, DJing-gel. Hiphop-ot csinálnak, nem mindennapi módon pompás jazzes alappal, de nem nujazz az, hanem jól kihallhatóan hagszerekkel feljátszott hangokból összepakolt, megfelelő utómunkával és hozzáértéssel csiszolgatott, gyúrt, oldschool ínyencség. Tehát a perfect alap adott, amire történeik a szövegelés, ugyanis nem találunk egy instrmentalt sem az albumon, de nem bánkódunk emiatt, hiszen a szöveg, az ütemelés, a tónus mind-mind kiválóak, kellenek. Végeredménybn pedig kapunk egy meglehetősen nyugodt, dallamos, korrekt jazzy hiphop albumot, olyasmi Pete Philly, régebbi Jazz Invaders típusút. Itt a Lullaby of lyndale hallható.

Pseudo Intellectuals - Resourceful Illery

(Lo Do Records, USA, 2008)

A Pit Baumgartner vezette, alapvetően négytagú (albumonként különféleképpen kiegészülő) német csapat 1997 óta tevékeny tagja a zenész társadalomnak, hat nagylemezt tudhatnak már a hátuk mögött, és ez a rengeteg munka, fokozatosan növekvő ismertséghez, sikerekhez vezetett. Hazánkban is jártak már, de aki nem ismerné őket, azoknak tájékoztatóul megjegyzendő, hogy a De Phazz egy jazz banda, modern köntösben, de mégsem az a newjazzes, elektronikus, hanem inkább a fúvósokra építkező vonalból. Igényes kivitelű zenéjük nem véletlen vállt mára sokak számára ismertté, kedvenccé. Idei albumuk BIG címmel került a polcokra, ami egy 11 trackből álló tulajdonképpeni válogatás a The Radio Bigband Frankfurt közreműködésével. Amivel azért mégis több annál, az az, hogy a nótákat egytől-egyig újrahangszerelték, szinte kizárólag zenekari, hangszeres munkálkodással, valamint az énektémákat is újraénekelte a három kiváló énekhang. A végeredmény egy nagyvilági bossanova, rengeteg hangszerrel. Önmagában is finomság, de aki még ismeri emellé a korábbi verziókat is (amikről ugyan nem mondható el, hogy feljavítást igényelnének), annak talán még nagyobb élmény lesz ez a korong. Az itt hallható track címe Dummes spiel, és még az, hogy németül énekelnek nekünk, az sem zavar minket.

De Phazz - BIG

(Phazz-a-delic, Germany, 2009)

Jerry Dimmer-re hamar visszatértünk, ugyanis, hogy múltkorában, nem oly rég megismerkedtem a Dim Dim néven kiadott lemezével, nyitottabbá váltam munkássága felé. Történt így, hogy szembe jött velem szembe ez a 2007-es műveleti sorozata. A stílus ez esetben, ezen az álnéven egy kicsit más, nem annyira durván és szélsőségesen cartoon feeling, azért jócskán vannak mosolyfakasztó tónusok, loopok. A zene maga még sokkal ritmusorientáltabb, valami korcs new-jazznek tudnám szólítani, akinek minden felmenője kétes, a visszamenő generációk sokaságában is (ez nem lehúzás, csak megállapítás, általam). Szóval ezt a lemezt még inkább ajánlom, nem mégsem, ugyanúgy ajánlom, csak éppen ez biztosan könnyebben elhelyezhető mindennapjainkban a maga kis óvatos groov-os sallangjával, ez is szintén egy meglehetősen vidám zeneipari produktum, ami engem kellően rabjává tett, nagyjából pikk-pakk. Hallgassuk mosolyogva, kacagva! Itt alább a T-top című tracken már meg is próbálhatjuk.

Jerry Dimmer - Dim Dim

(Audio Dregs, USA, 2007)